Igen, tudom, az eredeti dalcímben nem a szeretni, hanem az élni ige van, de sokadjára meghallgatva inkább tűnik jobbnak a liebennek, mint a lebennek. Aki nem ismerné a hivatkozott, annak elárulom, hogy a német rock legjelentősebb daláról (Unheilig - Geboren um zu leben) van szó. Maga a dal egy tízes skálán negyvenes, és a dalszöveg is hasonlóan jó. Mai napig csodálkozom, hogy nem játszák a magyar rádiók. Lényeg a lényeg, hogy a refrén utolsó sora így szól: Wir waren geboren um zu leben, azaz megszülettünk, hogy éljünk. S hogy miért akarom belerakni azt a fránya I betűt? (Úgy egyébként azt jelentené, hogy megszülettünk, hogy szeressünk). Mert a refrén utolsó előtti sora megütötte a fülemet: Du hast mir gezeigt wie wertvoll mein Leben ist, azaz megmutattad, milyen értékes is az életem. Ezért tenném bele az I betűt - a személyes átkötétés. Ha röviden szeretném megindokolni, akkor úgy tudnám, hogy: az, hogy megismertem egy olyan leírhatatlanul értékes embert, mint te, az én életem is értékessé vált általad. Aki rendszeres olvasója a blogomnak, az tudja, kiről van szó. Na már most azzal, hogy ő kikerült az életemből, valahogy úgy érzem, értékét vesztette az életem.
Ma Budafokra hívtak dolgozni, és késő délután volt egy viszonylag lazulós időszak. Elgondolkodtam pár dolgon. Hirtelen bejött egy viszonylag helyes srác, majd becsapódott egy kép a szemem elé: a nyár egyik pillanatképe. Amikor hazajövök a templomból és az életem ott ül a gép előtt, engem várva haza, majd amikor beléptem, adtunk egymásnak egy csókot. (Amúgy ezt követően egész nap ez a kép volt a fejemben). Rájöttem, mennyire is hiányzik. Mennyire is hiányzik az, hogy valaki várjon haza úgy, ahogyan senki más. Most már kezdek beleunni abba, hogy az életem az iskolából és a munából áll. Eddig ez a kettő kitöltötte a mindenemet, de ismét kezd hiányérzetem lenni. Hiányzik Ő. Hiányzik a szerelem. Hiányzik az, hogy nem bújhatok oda senkihez, hogy elmondjam, ma is milyen hülyék voltak az emberek. Hiányzik az, hogy a nap végén egy csókkal és egy szeretlek kimondásával elfelejthessem az aznapi dolgokat. Hiányzik!
A gépemen lévő dokumentumok között turkálva megtaláltam a végrendeletemet, amiben Ő még mindig meg van jelölve. Hogy minek nekem végrendelet? Az újságíró egy veszélyes szakma, nem árt, ha van ilyene az embernek... Szóval, még mindig benne van. S szerintem benne is hagyom. Közös ismerősünk FB-n törölt, Ő pedig letiltott, de ez teljesen érthető. A vonaton hazafelé utazva elgondolkodtam azon, hogy beadom a jelentkezésemet az ELTE pszichológia szakára; csak azért, hogy megértsem, miért tette azt, amit tett. Hülye vagyok, mert ezért elpocsékolok 3 évet és sok százezer forintot? Meglehet. De ha már egyszer wir waren geboren um zu leben, akkor azt olyannak szeretném, ahogy én elképzeltem - még ha az élet sokszor nem is úgy hozza... S ebben egyetlen egy lelki társam van, aki iránti hűségemet az SzVU 144/1 énekével fejezem ki:
Te vagy kincsem és mindenem, hű szívembe elrejtlek.
Jöjj el, jöjj el, siess már;
Jézus, téged szívem vár!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése