A minap egy hírblokkban hallottam a hírt, miszerint a Tárki felmérése alapján a Fidesz fokozatosan megy lefelé (Deo gratias!), a Jobbik ellenben jön felfelé. Hogy ez kinek bú, kinek siker, mindenki döntse el. A hírek után rögtön Oláh Ibolya Magyarország c. dala következett, és ezen elgondolkodtam. Hazánkra figyel az egész világ, erősödik a Jobbik s egyre gyakoribb a fenti dal. Összefüggés? Én személy szerint látok. A szokásos hangulatingadozás eredményeképpen most előtört belőlem a hazafi, ami egy teljesen új személyiségforma. Ennek szellemében írom alábbi bejegyzésemet.
- Pár évvel ezelőtt egy randi kedvéért elutaztam Bajára. A három és fél órás busz út mindennek nevezhető, csak jónak nem. Aztán a randi elmaradt, én pedig elindultam haza, immáron vonattal. Életemben akkor ültem először (és sajnos utoljára) InterPicin, így élveztem az utat. Ráadásul, kora este volt, a Nap éppen ment lefelé. Olyan naplementét - leírhatatlanul gyönyörű volt. Mint többrétű újságíró, nap-mint-nap használom az internetet, de keresve sem találtam olyan szép naplementét ábrázoló képet. A magyarban nincs olyan melléknév, amivel jellemezni tudnám.
- Szolnok megye, Szajol. Az álmos kis falu alig 3.000 lelket számlál, ám olyan infrastruktúrája van, hogy a falu egyik végéből a másikba legalább két óra (!) a gyalogút. Az északkeleti részen fekszik a Holt-Tisza, közvetlenül a temető mellett (érdekes párosítás...). Ez egy rövid, ám annál szebb szakasza a hajdani Tiszának. Anno megfogadtam, hogy a keleti országrészbe nem megyek, jó lesz nekem a nyugat; nos, az itteni látvány lenyűgöző. Pár stég, hosszú, fás partszakasz, kiépített tűzrakóhelyek. Jól megférnek egymás mellett a horgászok, a pancsolók és a napozók. A víz relatíve algamentes, a medret homok borítja, amibe milliónyi kagyló van beékelődve. A bátrak akár még vizibiciklit is kölcsönözhetnek. Ezen a helyen sátoroztam 3 napot. Személy szerint gyűlölök sátrazni, de annyira magával ragadó volt a táj, hogy erről el is felejtkeztem. Sőt, még a honvágyam is eltűnt, pedig ha én egy napnál tovább vagyok távol otthonról...
- Amikor 2008-ban megismerkedtem az első barátommal, a találka helyszíne Dunaújváros volt. Bejártuk az egész várost, majd a Duna mellett kötöttünk ki. Noha iparváros, de valami gyönyörű. Míg a belvárosban inkább a panelek a dominálók, addig a Dunapart maga a zöld mennyország. A város centrumában a főiskola előtt van egy emlékpark, ami éjszaka kivilágítva nagyon szép. Emellett a város telis tele van különböző szobrokkal, sok közülök névtelen, de művészileg remek alkotások - ezekről egyébként az útikönyvek valamiért nem írnak. És ott van a sokat emlegetett Dunapart. A parttól kicsit feljebb (értsd magasságilag) található egy kisebb erdő, amin kitaposott út visz keresztül. Noha csak egy sima erdőségnek tűnik, de nagyon szép. Aztán két szinttel feljebb, a csúcsról eszméletlen a kilátás, amit különböző non-figuratív óriás szobrok tesznek még élvezetesebbé. Röviden: az ipar és a művészet találkozása.
Ez csak három példa életemből, bár rengeteg helyen megfordultam. Ezekkel akartam megmutatni, hogy noha állandóan szidjuk és mondjuk, hogy milyen sz*r ez az ország, az ilyenek ekkor feledésbe merülnek. Pedig bátran állítom, hogy a mienk a legszebb ország; minden értelemben. Hagyományok, természet, művészet, stb. Csak észre kellene venni! Sajnos mi tipikusan az az ország vagyunk, akik a politika nyomása alatt roppanak össze. A nem-törődömség, a kapzsiság és a sz*rok-bele-mindenbe életforma tönkreteszi ezt a mesebeli országot. Miért hagyjuk? Miért nem fordítjuk az ellenkezőjére? A válasz egyszerű: mert mindenki sz*rik bele. Pedig csak egy kis összefogás kellene, és a szép még szebb lehetne. S legalább ezért nem tudnánk szídni piciny hazánkat...
itt élned, halnod kell!
(Vörösmarty Mihály: Szózat)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése