Próbaprédikáció (Nagyböjt 5. vasárnapja)

Kedves Testvéreim!

Nagyböjt ötödik vasárnapját a köznyelv egyszerűen csak fekete vasárnapnak nevezi. Ezen a napon világszerte letakarják lila vagy fekete színű a lepellel. Krisztus már közel van Jeruzsálemhez, és egyre inkább a haláláról beszél. A mai Evangéliumban (Jn 12:25) már egyértelműen döntés elé állítja az embereket: vagy vele, vagy ellene. A választás a miénk.

Lehetünk vele: ahogyan Ő mondja, "aki nékem szolgál, az engem kövessen s ahol én leszek, ott lesz az én szolgám. Magyarán mondva kövessük őt és alkalmasint tegyünk róla tanúságot. Micimackó történetében egyszer csak talál néhány lábnyomot, és a kíváncsiság miatt elkezdi követni. Időközben becsatlakozik Malacka is, és ketten mennek tovább. Egyszer csak az egyenes úton haladó lábnoymok összegabalyodnak, és már azt sem tudják, melyiket követték. A mi vallási életünk is ilyen. Az elején mi is megtaláltuk Krisztus lábnyomát, és elkezdtük követni. Idővel ezek a lábnyomok megsokszorozódtak: hozzájuk kerültek a sátán lábnyomai. Összejárta őket direkt azért, hogy ne tudjuk, merre is megy az egyenes út. De aki igazán hisz, az még itt is megtalálja Jézus útját. Nem sokkal ezután ezek a lábnyomok elkezdenek véressé válni: megjelenik Krisztus szenvedése. A képlet egyszerű: ha mi is hozunk áldozatokat Krisztusért, akkor folytathatjuk tovább az utunkat, amelynek végén maga Jézus vár minket. Nem szabad megtorpanni! Áldozatokat kell hoznunk! Ő életét adta érettünk, ezért "az a minimum", hogy mi is áldozatot hozunk érte. Hit, imádság, tanúságtétel - ezek mind-mind azok, különösen az utóbbi. Egy nem olyan régi felmérés szerint a világon a vallásuk miatt üldözöttek 70%-a keresztény. Az az ember, aki még az üldöztetés közepette is kitart Krisztus mellett, üdvözölni fog. Ma is számtalan ember leli halálát az üldöztetésekben: ők a vérkeresztség jóvoltából kerülnek Krisztushoz. Nálunk hála az Istennek még nem tartunk itt. Ellenben ugyanúgy meg kell vallanunk hitünket, tanúságot kell tennünk Istenről. Amikor a kispapok elkezdik a szeminárium 2. évfolyamát, advent 3. vasárnapján már megkapják a reverendájukat, hogy az utcán, az emberek között járva is tanúságot tudjanak tenni hitükről. Mi hogyan tudunk tanúságot tenni? Ha megkérdezik tőlünk, hogy miben hiszünk, bátran mondjuk azt, hogy Istenben és Jézusban. Vagy ahogyan a Credoban imádkozzuk: hiszek az egy, szent, katolikus és apostoli anyaszentegyházban. Ha félünk vagy nem merjük megtenni, lebegjen előttünk az a mondat, amit Jézus mondott: "aki megvall engem az emberek előtt, én is megvallom őt Mennyei Atyám előtt. De aki megtagad engem az emberek előtt, én is megtagadom majd őt Mennyei Atyám előtt."

Lehetünk ellene, mint ahogyan a legtöbb mai ember teszi. Messziről kerülik a templomot, az Istent szidják és még vég nélkül lehetne sorolni. Nem akarok ötleteket adni. Az azonban, aki Jézus ellen döntött, maga alatt vágja a fát - ahogyan a mondás tartja. Ezek az emberek abban a tudatban élnek, hogy majd a halál előtt papot hívok, gyónok és akkor minden rendben lesz. Magyarán mondva Istent hülyének nézik. Azt hiszik, hogy majd így bejuthatnak mennybe. Hm... Isten azonban nem hülye. Pontosan látja, hogy mit-miért teszünk; s noha irgalmas és könyörületes, de ezt nagyon csúnya dolog kijátszani. Főleg, mert úgy is ők fogják húzni a rövidebbet.

Szeretnék elmesélni egy történetet, ami pont ezen a vasárnapon esett meg velem. Este a kelenföldi Szt. Gellért templomba mentem szentmisére. Amikor a hirdetést olvastam, kicsit szomorú lettem, mert személy szerint nem vagyok oda nagyon a gitáros- és a diákmisékért. Amikor azonban beléptem az ajtón, egy olyan kép tárult elém, ami rögtön elfeledtette velem ezeket. A szentmisén a hívek és az asszisztencia jó része értelmileg fogyatékos ember volt. A szentmise végén, amikor mentünk kifelé a templomból, az ajtóban állva a fogyatékos testvérek papírvirágot osztogattak, amelyeket ők készítettek. Mindeközben olyan széles és szívből jövő mosoly volt az arcukon, amelyet nem lehet leírni. Életemben nem láttam még olyan szép és eredendő mosolyt. Kedves testvérek, mi mikor mosolyogtunk utoljára szívből? Nem akkor, amikor valami vicceset mondunk vagy hallunk, hanem igazán, szívből? A fogyatékos testvérink képesek rá... fogyatékos: milyen egy degradáló kifejezés. Hiszen ők nem fogyatékosok, hanem ugyanolyan hús-vér emberek, mint mi. Lehet, hogy számunkra alap dolgokat nem tudnak megtenni, de az ő szemükben mi is fogyatékosak vagyuk, hiszen mi nem tudunk megtenni egy, számukra alap dolgot: szívből mosolyogni. Merjünk szívből mosolyogni! Jó kedvre derít minket is és a környezetünket is. Ahogyan a mondás is tartja: két ember között a legrövidebb út egy mosoly. A mosoly, a jó kiűzi a szívünkből, elménkből a szomorúságot és a rosszat. Egyáltalán nem nehéz feladat.

Kedves testvérek! Merjünk Jézus nyomába szegődni, megtagadni érte önmagunkat, áldozatokat hozni érte és tanúságot tenni róla! Merjünk nemet mondani a sátánnak és a Mammonnak! S nem utolsó sorban merjünk szívből mosolyogni!

Ámen