4/02/2012

Itt a tavasz

Tegnap hivatalosan is elkezdődött a tavasz, a megújulás és a szerelem időszaka. Ebben csupán az a szép, hogy az egészből semmit sem érzek. Oké, kint nappal 20 fok van, ezt érzem. De az utóbbit nem. Egyik ismerősöm szerint azért, mert nem hagyom, hogy rám találjon a szerelem. Ha minden ember így állna hozzá, akkor az egész világból nem lenne semmi. Mondjuk, Heather Small is ezt énekli (Don't look for love)... Nem tudom, hogy az idő teszi-e, de ismét rám jött a magányosság érzése. A Vele való találkozások noha megtörténtek, de nagyon semlegesen áll a dolgokhoz, ráadásul megtudtam, hogy csak a 3-as sorszámot kaphatnám, így ebből sem lesz semmi. Csak egy újabb név a kalapban - szokták volt mondani. Mondhatnám, hogy már kezdem az unni az ilyen és ehhez hasonló eseteket, de ebből áll az életem, nem nagyon tudok mit tenni ellenük. Amikor kb. 3-4 évente sikerül találnom valakit, idővel rá kell jönnöm, hogy ő csupán a mézes madzag szerepét tölti be az újabb pofára esés felé vezető úton. Túl magasan lenne az a bizonyos léc? Erősen kétlem. Jó pár éve csak a tökéletes pasit kerestem, most már azonban "beérem kevesebbel". S hogy miért? Elvégre, nézd meg a külsőmet...! Hogyan is vadászhatnék a tökéletesre, ha egyszer én magam sem vagyok az?! Na ugye!


Ha most kívánhatnék kettőt, az egyik az lenne, hogy megtaláljam Ő-t; a másik pedig, hogy ismét megnézhessem a Miss Saigon-t Kocsis Dénessel és MÁZS-zsal a főszerepben. Ezen utóbbit bő egy hónap múlva kivitelezni fogom, de az előzőt... Sőt! Nem is azt kívánnám, hogy találjam meg Ő-t, hanem hogy visszamehessek az időbe. Úgy tavaly júliusba. Akkor még rendbe tudnám hozni eddigi életem legértékesebb emberi kapcsolatát. Emlékszem, tavaly nyáron egyszer azt álmodtam, hogy el fogom őt veszíteni, és tessék. Számtalanszor van dejavu érzésem, de hogy egy álom valóra váljon - még belegondolni is hátborzongató. Főleg, hogy azóta és azt leszámítva mindösszesen egyetlen egyszer álmodtam vele. Akkor is azt, hogy ülünk a repülőn, és megyünk Spanyolba összeházasodni. Félelmetes.


Nos, mivel az időt nem tudom visszaforgatni, és a következő fizetés még arrébb van, ezért minden megy tovább úgy, ahogyan eddig. Semmi nem változik, minden marad úgy, ahogy van. Monotonitás. Már valahogy kezdem unni. Azért, így belegondolva néha jól esik az a kis idő, amíg elkezdek valakivel ismerkedni, és belerángatom magam abba, hogy "mi lenne ha...". S talán pontosan ez a bajom: hogy túl sokat vagyok az álom világban és túl sokat nézem "a lelkem moziján". Ha ez nem lenne, és szembesülnöm kellene a valósággal, azt biztosan nem bírnám ki.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése