Az elmúlt időszakban nem volt olyan nap, hogy a média ne foglalkozott volna Szita Bence történetével. A 11 éves kaposvári kisfiú egy játszótérről tűnt el, majd később a rendőrök megtalálták a holttestét. Mint a nyomozás kiderítette, nevelőanyja és két hajléktalan ölte meg őt. A hír hallatán elszabadultak az indulatok: mindenki a gyilkosok halálát akarta, és felerősödtek a halálbüntetés visszaállítását támogató megmozdulások. Ha szemet szemért, fogat pedig fogért, akkor életet életért?
Ha valakit halálbüntetésre ítélnek, a társadalom fellélegzik, és úgy véli, végre megszabadult egy alattomos bűnözőtől. Csakhogy: ekkor az elítélt is fellélegzik, megkönnyebbül. Miért? A börtön, a bezártság számára maga a pokol. Szabadulni akar bármi áron, amire talán a halál a legalkalmasabb, hiszen így nem kell sem szenvednie, sem később az elkövetett bűnért felelnie. Így a halál számára megváltás, nem pedig büntetés. Az ilyen emberek mosollyal az arcukon mennek a halálba, így nem csak a bűn elkövetése okozott számukra örömöt, hanem az is, hogy így már nem kell felelniük. Az pedig már csak mondhatni hab a tortán, hogy így mi is egyenlőek leszünk velük, mi is köztörvényes gyilkosok leszünk.
Halálbüntetés? Ezek után egyértelműen nem. Tegyék ki őket kínzásoknak, embertelen bánásmódnak, de NE engedjék őket meghalni! Hiszen szenvedjenek csak itt a földön; a haláluk után úgyis örökké a pokol tüzében fognak égni, de így legalább életük utolsó része is pokol lesz!
(Személyes megjegyzés: amikor a TV2 Napló c. műsorában az édesanya tanúbizonyságot tett arról, hogy fia mennyire hívő ember volt, az én könnyem is kicsordult...)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése