Mindenkinek van egy álma; vagy több. Ebben közösek vagyunk. Ezen álmok közül legalább egy mindenkinél a saját, jobb életének megteremtésére hivatott. Ebben közösek vagyunk. Sokan kívánunk magunknak jó egészséget, sok pénzt, szerelmet, boldog és problémamentes életet. Ám mi a helyzet a többi embertársunkkal? Vajon gondolunk-e rájuk, amikor álmodozunk? Nem? Na, ebben nem vagyunk közösek.
1963. augusztus 28-án, azaz pontosan ötven évvel ezelőtt egy amerikai baptista lelkész történelmet írt. Kiállt sok millió ember elé a washingtoni Lincoln Emlékműnél, és elmondta az azóta világhíressé vált mondatát: van egy álmom. Martin Luther Kinget bátorsága és elszántsága a legnagyobbak közé emeli. Szembement az akkori rendszerrel, csakhogy jobb életet harcoljon ki a fekete bőrűeknek. Számomra ezen tettéért a példaképeim egyikeként tekintek rá.
De mi a helyzet azóta? 50 év alatt a szabadság és egyenlőség országának deklarált államban a helyzet nem hogy változott, hanem romlott. Hiába van fekete elnök, hiába szavazhatnak már a feketék, az emberek hétköznapi élete megegyezik az 50 évvel korábbi állapottal. A szegregáció még mindig jelen van, sőt, nő. A munkanélküliek száma kétszer nagyobb, mint a fehéreknél, és a börtönökben annyi fekete ül, mint soha az amerikai történelemben. Martin mondata még mindig helytálló: a rabszolgaság eltörlése után 100 évvel a feketék a nyomor magányos szigetén élnek a jólét óceánján. Ezek után gondolkodjunk el tehát azon, hogy amit a médiában hallunk Amerikáról, mennyi igazságot tartalmaz a valósággal szemben...!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése