12/20/2017

Keresztény karácsony

Őszintén szólva engem undorral tölt el az, hogy még meg sem ünnepeltük az Isten szentjeit vagy elhunyt rokonainkat, ismerőseinket, máris mikulás csokikkal, szaloncukrokkal és ajándékhalmazokkal találhatjuk szembe magunkat az üzletekben. Ez aztán idővel folyamatosan erősödik: szabályosan az ember képébe nyomják a dolgokat, hogy nesze, vedd meg, jön a karácsony. A karácsony, amely évről-évre egyre inkább olyan hamis jelszavak köré épül, mint ajándékok, család, szeretet. Kérdezem én, hogy hol van az ünnep valódi értelme, jelentése?




Azt szokták mondani, hogy egy születésnapi buli akkor a legjobb, ha mindenkit meghívunk rá, kivéve az ünnepeltet - röviden ez a karácsony maga is. Egy olyan buli, amit már lassan az egész világ ünnepel, de anélkül, hogy tisztában lennének az ünnep valódi értelmével. A mai kapitalista világ olyan jelzőket aggatott ezekre a napokra, mint a család és a szeretet ünnepe, és ha szereted a családodat, akkor elhalmozod őket ajándékokkal, mert ez a szeretet jele és ennyi. Azé a szereteté, ami megakadályoz abban, hogy felebarátodat tiszteld, vagy akár csak egy jó szót szólj hozzá. Azé a szereteté, ami menekülésre késztet akkor, amikor szóba kerül a közös családi karácsonyi vacsora vagy ebéd. Azé a szereteté, ami azt súgja neked, hogy még véletlenül se nézz le a földre az utcán, nehogy észre vedd a nélkülözőt és a segítségért kiáltót. Azé a családé, akiket mindennél jobban utálsz, és azt kívánod, bárcsak másik családod lenne. Azé a családé, akiket naponta bántalmazol akár fizikailag, akár lelkileg. Tényleg ezt ünnepelnénk ilyenkor?



Természetesen nem. Sokan hisznek még abban a mesében, hogy a karácsonyi szellem megérinti az embereket, és ilyenkor megváltoznak. Baromság. Szokták volt mondani, hogy minden csoda három napig tart, és ez tökéletesen észrevehető ekkor. Ha valaki ilyenkor mégis segíteni próbál a másikon, akkor karácsony után már rá sem ismer arra, akinek adott egy szelet kenyeret vagy némi süteményt. Isten azonban látja mindezt, és nem hülye, hogy elfelejtse. Nem úgy működik, mint egy automata, hogy bedobálok pár imádságot, az majd úgyis elfeledteti vele a rosszat. Vagy miért ne tenném ezt meg azt, a gyónás során úgyis feloldozást kapok. Mi emberi ésszel ezekre következtetünk, de az Isten nagyobb nálunk, és pontosan tudja mindezt. Hiszen amit a legkisebbel teszünk meg, az olyan, mintha vele tennénk meg; de amit a legkisebbel nem teszünk meg, az olyan, mintha vele nem tennénk meg (vö. Mt 25:40-45). Tény, hogy Isten a mai ember számára semmit sem jelent mindaddig, amíg valami baj nincs, vagy nem fekszünk a halálos ágyunkon, de kérdezem én, mi lenne karácsonykor, ha Ő ne lett volna?


Merthogy karácsony az Ő fiának, Jézusnak születésnapja. Az Ő ünnepe. Nem az ajándékoké, a családé, a szereteté meg ki tudja még mié. Ez az ünnep Jézusé. Elénekeljük a Mennyből az angyalt, elmegyünk éjféli misére, majd mint aki jól végezte dolgát, letudjuk az idei évre kötelezendően megteendő dolgunkat az Isten felé. Pedig a dolog itt közel sem ér véget, sőt! A karácsonyi csodának nem csak 2-3 napig kellene tartania, hanem egész évben. Igenis emlékezzünk meg az ünnepeltről a tanításaival, avagy szeressünk ajándékok és viszonzás nélkül, segítsük embertársainkat ellenszolgáltatás nélkül és nyissuk ki a szívünket Isten felé - de ne csak karácsonykor!

8/08/2017

CzechTour 2017



Élménybeszámoló az éves cseh túrámról:

1. nap:

Hát igen, a MÁV-Start újfent kitett magáért. Több mint 40 perce benn áll a szerelvény a Keletiben, de indulás előtt 2 perccel jönnek rá vonatfelvétel közben, hogy hoppá, nincs mozdony. Na, akkor gyorsan kerítettek egy 380-ast. Aztán jön a szokásos melódia: fékpróba, eVTK, egyéb nyalánkságok; 20 perc késéssel el is indultunk. Nem sokkal a Brnoba való megérkezés előtt odajött hozzám a kalauz, hogy nagyon sajnálja, de a vonat utolsó 4 kocsijának ajtajait lezárta, mert a peron az állomáson túl rövid, és legyek olyan kedves, sétáljak előrébb pár kocsit. Na, ilyet sem hallottam még: mármint hogy tájékoztat, és elnézést kér, holott nem is az ő vagy a ČD hibája. Sebaj, előrébb mentem. Leszálláskor szembesültem vele, hogy újfent esik az eső. Akárhányszor várost akarok nézni Brnoban, kivétel nélkül mindig esik az eső - természetesen nem volt ez másként most sem. A belvárost megnéztem, bár a dolgok nagy részét sajnos nem láttam.

Hagyományos B kocsikból összeállított szerelvénnyel mentem tovább később Ostrava felé. Komolyan mondom, kezdek egyre jobban megbarátkozni a szláv vágányszámozási-rendszerrel. Egy magyarnak első körben teljes káosznak tűnik, de van logika benne egyébként. Szóval, két és fél óra út Ostrava felé, hagyományos kocsikban, egyvágányú pályán, tehát jó szokás szerint bő 10 percet késtünk.

Ostrava még mindig gyönyörű. Rájöttem, hogy én valahogy' vonzódom az ipar-, azonbelül pedig a bányászvárosokhoz. Vítkovice városrészben, a volt bánya és fémolvasztó nagyon jó állapotban van, nyitva a nagyközönség részére, szabadon bejárható. Hátborzongatóan gyönyörű - mintha az ember hirtelen a Fallout világába csöppent volna.


2. nap:

Szeretvén a kalandokat és a vasutat, úgy gondoltam, próbáljuk ki mit is tudnak azok a bizonyos magánvasutak, amiktől a hazai szakszervezetek rettegnek. Ostrava-Svinov – Olomouc hl.n. táv nagyon durván megfelel a Budapest – Győr távnak. 2. osztályon, fedélzeti felszolgálással, HÁROM főnek összesen átszámítva 2.000 forint. Itthon ugyanez a táv EGY főnek, 2. osztályra 2.520 forint mindenféle extra nélkül. Elgondolkodtató, nem?

Olomouc városa érdekes. Óriási érdeklődéssel vágtam neki, és meg is volt az élmény, de valahogy' nem olyan szinten, mint amire számítottam. Rájöttem arra a túra során, hogy noha a csehek manapság már nem túl vallásosak, ám olyan templomaik vannak, hogy az valami eszméletlen! Egyik szebb mint a másik! A belvárosa gyönyörű, régi és mégis élhető. Valahogy a cseheknek sikerül eltalálni minden városban azt az összhangot, ami az épületeket és a zöldterületeket élhetővé teszi.

Egyszer élünk alapon, illetve szombat lévén ne várjunk sokat a következő vonatra című hozzáállásból kiindulva ismét a magánvasutat választottam Pardubice felé. Ismét megmutatta a magánvasút, hogy mennyire gonosz: a távolság kicsivel több, mint fent, ám most Business osztályon utaztunk, ahol olyan felszolgálást és kényelmet kaptunk, hogy jóformán csak a hátsónkat nem nyalták ki. HÁROM főnek 5.000 forintot fizettem. Itthon egyanez még mindig 2.520 forint, EGY főnek, 2. osztályon. Csak hogy érezzük az összhangot:


Üdvözlő italként jár egy fél literes ásványvíz és egy három decis 100%-os narancslé. Emellett a menüből lehet választani enni- és innivalókat. Kávé és tea korlátlan számban, ingyen kérhető, a többi dolog ára azonban a bolti ár töredéke.

3. nap:

Kutná Hora neve nem mond sokat egy átlagos embernek; nemhogy a magyarnak, de még a csehnek sem. Egy teljesen átlagos kisváros az ország közepén, ami azonban a turisták kedvenc célpontja. Már maga az út is érdekes volt: Kutná Hora főpályaudvaráról az iker Bz (RegioNova) úgy jár ki, hogy az első vezetőálláson csücsül a vezető jegyvizsgáló, hátul pedig a motorvonatvezető. Kihúznak az állomásról, majd az első váltó után a vonat megáll, menetirányt vált, és elindul hátra. Delta vágány híján csak így lehet megoldani a közlekedést. Eszméletlen megoldás!

A város érdekességét, mondhatni ékét a jezsuiták gondozásában lévő Szent Barbara katedrális adja. A neogótika egyik gyöngyszeme, nem csak kívül, de belül. A poén az, hogy bentre kapunk egy kétoldalas túravezetést ingyen, ami számos nyelven elérhető, köztük magyarul is. Nem, nem gugli fordítóval készült, hanem teljesen helyes, érthető, összefügő magyar mondatok vannak benne. Őszintén megmondva nincsenek szavak a magyar nyelvben arra, hogy leírjam, mennyire gyönyörű a templom.


Visszafelé a vonat megáll Kutná Hora - Sedlec megállóhelyen. Egy feltételes megálló (értsd: jelezni kell a leszállást előre vagy le kell inteni a vonatot, ellenkező esetben megállás nélkül áthalad) a semmi közepén. Van itt azonban egy osszárium, ahol MINDEN csontokból van: igazi, emberi csontokból. 40.000 ember temetkezési helye, ahol még az osszárium tetején a tornyokon is halálfej van kereszt helyett. Hátborzongató: sétálni egy temetőben, ahol igazi emberi csontok vesznek körül.


Visszafelé Ostrava felé egy kisebb kitérőt tettünk: a csehek nagyon szeretik a thermálfürdőket, de csak nagyon kevés forrásuk van. Az egyik ilyen Poděbrady. Egy aranyos kis fürdőváros a semmi közepén. Sajnos nem időztünk sokat, mert rohantunk tovább Hrádec Královén át Pardubicébe, hogy aztán 2 perc híján lekéssük a Pendolinot Ostrava felé. De keine Panik, hiszen a magánvasút most is kihúzott minket a bajból. A kabinban, ahol voltunk, nem működött a világítás. Jeleztük ezt az utaskísérő felé, és alig 5 percen belül hárman is odajöttek, hogy megnézzék, mi a baj. Na, ezt nevezem szolgáltatásnak!

4. nap:

A hazaút napja. Valahol fáj az, hogy vissza kell térni a megszokott kerékvágásba, de valahol jól is esik. Fura kettősség, ami meg nem határozható érzéseket kelt az emberben. Az eredeti tervek szerint Pendolinoval mentem volna Kassa felé, de lekéstem, így Přerov és Břeclav felé indultam haza az EuroCityvel.



Összefoglalásként annyit tudok csak elmondani - és ebben a cseh barátaim is megerősítettek -, hogy Csehország és Magyarország szinte teljesen ugyanaz, egyedül a nyelv különbözik: ugyanaz a mentalitás, az emberek hozzáállása, az állami rendszerek működése, stb. Én ennek ellenére továbbra is gőzerővel tanulom a nyelvet, és jövőre már sokkal hosszabb időt kívánok kint tölteni.

11/03/2016

500 év süketség

500 év a világ történetében szinte smafu: a sok milliárd évhez képest semmiség. Ezen időszak alatt megváltozhat akár a teljes világ, és benne minden ember, ám mi van akkor, ha egy változás elkezdődik, de még ezen idő alatt sem tud végbemenni? 499 éve Luther Márton megírta az azóta elhíresült pontjait, ami alapjaiban rengette meg a Katolikus Egyház addigi dominanciáját. Egyesek átkozzák ezért, mások dicsőítik - álljunk akármelyik oldalon is, el kell ismerni, hogy munkássága említésre méltó. A kérdés azonban az, hogy eme 499 év alatt miért nem tanult semmit a római egyház?

Maga a reformáció kérdése véleményem szerint sokkal korábban kezdődik. 1054-ben félig politikai, dőntően azonban vallási kérdések miatt kettészakadt az Egyház: míg a keleti oldal jobban ragaszkodik a hagyományos, imádságban teljes, a személyes megélésen alapuló vallási élethez, addig a nyugati oldal intézményesít, sokszor elhagyja saját magát és még mindig a hatalom űzi. Ez a szakadás olyan értéket képvisel, amit Róma semmibe vett. Aztán 1517-ben jött Luther a maga 95 tételét: Róma pedig ahelyett, hogy elgondolkodott volna rajta, inkább harcolt ellene. 1534-ben inkább politikai okokból ugyan, de Britannia is elszakadt Rómától. Amíg ezer éve csupán egyetlen egyetemes egyház létezett, addig mára már a lutheránus egyházak és az Anglikán Közösség tagjai összesen elérik a katolikusok számát.

Persze el lehet játszani a gondolattal, hogy mi lett volna, ha Konstantinápoly lenyeli a problémáit?! Vagy Luther nem áll ki a tételeivel és nem hozza őket nyilvánosságra? Vagy mi lett volna, ha VIII. Henrik beletörődik a pápa válaszába? Egységes lenne a kereszténység, ha a fentiek nem történnek meg? Kötve hiszem. Emberek vagyunk, tehát természetünkből adódóan tévedünk, bár ezt Róma nem hajlandó elfogadni (lásd pápai tévedhetetlenség). A Bibliát isteni sugallatra írták ugyan, de emberek. Ezekből tehát következik, hogy időről-időre felül kellene vizsgálni az ismereteinket, tudásunkat, hitünket, amikor valami új tézis nyer tanúbizonyságot!

Ezután így folytatta: „Vajon azért gyújtanak lámpát, hogy a véka vagy az ágy alá rejtsék? Nem azért, hogy a lámpatartóra tegyék? Mert nincs elrejtve semmi, amire fény ne derülne, és nincs titok, amely nyilvánosságra ne jutna. Akinek van füle a hallásra, hallja meg!” 
/Mk 4:21-23/

Konstantinápoly, Wittenberg, London - három olyan város, három olyan név, három olyan történés, ami intésként szolgált a keresztények számára, nagyrészük azonban ahelyett, hogy elgondolkodna rajtuk, azon nyomban elítélik. Holott ha csak egy kicsit is használnánk az elménket, és nem játszanánk bólogató kutyát a vasárnapi miséken/istentiszteleteken, nagyon könnyen rájöhetünk, hogy bizony az isteni megtapasztalás, a Jézushoz való ragaszkodás sokkal több, mint egy intézményes hitrendszer.

Ex-katolikusként nagyon szomorú vagyok, hogy az Egyház sem az idők folyamán, sem pedig manapság nem tanul a mondhatni isteni jelekből. Még mindig ugyanazokat a dolgokat súlykolják, amiket több száz vagy akár ezer évvel ezelőtt; aztán meg csodálkoznak, hogy nincs se hívő, se pap, a magukat kereszténynek nevező gyülekezetek pedig gombamód szaporodnak. Tény, hogy az ember alapjában véve nagyon nehezen fogadja el a saját hibáit, mégkevésbé nyit a változásra, de amikor már lassan létkérdéssé válik (mert pár évtizeden belül azzá fog), akkor talán el kellene dobni a bekövült dogmákat, és el kellene kezdeni imádkozni azzal, hogy Istenem, valóban ez a Te tanításod? Ha Isten válaszolna, már pedig válaszolni fog, akkor a nyitott füllel rendelkezők nagyon erősen meg fognak rendülni a szó minden értelmében.

Természetesen senkinek sincs joga megkérdőjelezni a másik ember hitét, hitvilágát, és jómagam sem teszem azt, csupán szeretném elérni azt, hogy az emberek megnyissák a lelki füleiket! Isten szól minden emberhez, hogy személyesen is megtapasztalhassa Őt és a szeretetét, nem pedig csak vasárnap a templomokban. Nyissuk ki a fülünket! Engedjük, hadd járja be lelkünket Isten szava! Tapasztaljuk személyesen az Ő szeretetét és szavát! Ámen