9/17/2018

London 2018

Unalmas óráimban, amikor normális ember zenét hallgat vagy filmet néz, én a különböző közlekedési társaságok jegyárait szoktam böngészni, hátha találok valami nekem tetszőt. Pontosan ezt történt valamikor tavasszal, amikor szembejött velem a FlyBe ajánlata: alig 8 font (~2.800 Ft) Budapestről Londonba. Először azt hittem, hogy lemaradt a tizedesvessző, de aztán láttam, hogy nem, valóban ennyi. Rögtön el is kezdtem keresni visszafele jegyet: óriási meglepetésre a British Airways adta a legjobb arát, alig 49 fontért. Rögtön le is csaptam mindkét jegyre, hiszen ennyi pénzért a hülyének is megéri, hát még nekem.

1. nap

Pár évvel korábban, amikor Londonban jártam, rossz tapasztalatokat szereztem a repüléssel kapcsolatban: nem éppen vékony testalkatom miatt voltak problémáim a Ryanair akkori járatán, így most is félve szálltam fel a gépre, de örömmel láttam, hogy elférek. Hülyeségnek hangzik, de az olyan pehelysúlyú egyéneknek, mint nekem, igenis számít. Odafelé 20 perc késés, landolás már csak 10 perc késéssel. Vonattal irány Southend-on-Sea, hiszen a tengert egyszer mindenképpen látni kell: igaz, nem aranyhomokos parton, pálmafákkal szegélyezve, de legalább láttam. Ezt követően indultam Londonba. Nem igazán megdöbbenve konstatáltam, hogy ott sem ismeri senki sem a FIP szabadjegyet, így mindenhol el kellett magyarázni, hogy mi is az. Viszont itt senki sem kötekedett, csak nézett nagyokat és nyitotta a kapukat. A belváros helyett én inkább a külvárosban kezdtem a túrát, kihasználva a TfL (helyi BKV) adta lehetőségeket. A szállás elfoglalása után estünk neki a belvárosnak, avagy felpattantunk az emeletes buszra, de szigorúan csak a felső szintre. Trafalgar Sq, St. James Park, Downing Street (természetesen lezárva), Big Ben (természetesen átépítés alatt), Westminster Abbey (természetesen akkor már zárva), London Eye.

2. nap
Számomra kicsit furcsa, miért kell teljes kontinentális reggeliként reklámozni egy olyan étkezést, ahol az összes kínálat: kenyér, sajt, sonka, corn flakes. Eléggé egyhangú volt három napig ezt enni, ráadásul pihenni sem lehetett, mert a szállodának papírvékony falai voltak. Szóval, a második nap: Buckingham Palace, Millenium Bridge, Shakespeare's Globe, The Shard, London Bridge, HMS Belfast, Tower Bridge. Utóbbinál külön apropó, hogy aznap este pont felnyitották a hidat, amit mi a partól néztünk premier plánban.
Még délután, nem sokkal fél hat előtt értünk a Szent Pál székesegyházhoz. Itt sietősre fogtuk, mert 5-kor kezdődött az evensong (énekes esti imádság), mondván a végére még talán odaérünk. Megdöbbenésre nem az volt, hanem rendes szertartás, Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepén. Ráadásul a szertartást Dr. David Ison vezette, aki a katedrális esperese, ráadásul nagyon jó prédikációi miatt már régóta figyelemmel követem. Sőt, a szertartás végén még tudtam is vele pár szót váltani, ami külön öröm volt számomra. A legjobb akkor is a beszélgetésünk legvége:
- You really follow me from Hungary?
- Yes Father, I do.
- Hm...

3. nap
Itt már kezdtük érezni, hogy noha mi fel akarjuk a fedezni a várost, a lábunk viszont már unja, ennek ellenére nekiestünk a Portobello piacnak. Nagy bevásárlás helyett csak végig mentünk rajta, majd a fél várost megkerülve mentünk: British Museum, Westminster Abbey (már megint zárva), London Eye, Waterloo. Itt már tudtuk, hogy a másnap nagyon hosszú és fájdalmas lesz, hiszen a lábunk egyre inkább pihenőért ordított. Mindeközben hosszú évek után végre sikerült találkoznom egy ismerőssel, akit egy Team Fortress szerveren ismertem meg: együtt csavarogtunk, majd kaptunk ajándékba egy nagy doboz igazi angol teát, ami szigorúan tejjel fogyasztandó.

4. nap
Vasárnap és (jó) anglikán lévén nem volt kérdés, hogy a napot a templomban kezdjük: 11 óra, Southwark Cathedral. Őszintén szólva már NAGYON hiányzott, hogy végre ismét egy igazi templomban legyek, körülöttem sok-sok emberrel, énekelve orgonakísérettel. Lelkileg teljesen felfrissültem. Ezt és egy ebédet követően körbejártuk a Towert, majd megnéztük a Leadenhall Marketet (lásd Harry Potter), valamint még a korábban a 9 3/4 vágányt, és természetesen beszereztünk pár Harry Potter cuccot is: csokibékát és minden ízű drazsét. Hát, nem tudom hogyan, de azoknak a cukorkáknak nagyon jól eltalálták az ízvilágukat, hiszen még a hányás ízű is kimondottan jóra sikerült... Délután aztán irány a Heathrow, majd pedig haza. A reptérre természetesen Piccadilly, hiszen ha már van Oyster-kártyánk, akkor használjuk ki! Útközben megálltunk párszor vörös jelzőknél, ilyenkor a vezető nem győzött elnézést kérni, és kb. percenként adott utastájékoztatást, hogy most éppen miért vörös a jelző. Arról nem is beszélve, hogy a St. Pancras környékén mókoltak valamit a vonalon, három metró(vonal) ki is esett emiatt, amit már számos állomással korábban folyamatosan mondogattak, hogy még időben tudj magadnak egérutat keresni. Na, ezt nevezem én utastájékoztatásnak!

Összességéban
Alig vagyok itthon, de máris hiányzik London. Annyira színes, főleg az emberek: mindenféle rassz, bőrszín, kultúra, nyelv. Szabályosan jól éreztem magam ebben a multikulti környezetben. Mindenki odafigyel a másikra, miközben telibe leszarják a szabályokat, legalábbis ami a közlekedést illeti. Jó volt látni, hogy az anglikán templomokban valóban nem csak prédikálják, hogy segítsünk a szegényeken.
London egy negatív dologban nem változott az elmúlt években: a szemét. Még mindig tele van szeméttel a város, ami nem is meglepő, hiszen szabályosan vadászni kell a kukákat az utcákon, tereken.

Londont lehet szeretni, lehet utálni, egy dolog azonban biztos: MIND THE GAP!

12/20/2017

Keresztény karácsony

Őszintén szólva engem undorral tölt el az, hogy még meg sem ünnepeltük az Isten szentjeit vagy elhunyt rokonainkat, ismerőseinket, máris mikulás csokikkal, szaloncukrokkal és ajándékhalmazokkal találhatjuk szembe magunkat az üzletekben. Ez aztán idővel folyamatosan erősödik: szabályosan az ember képébe nyomják a dolgokat, hogy nesze, vedd meg, jön a karácsony. A karácsony, amely évről-évre egyre inkább olyan hamis jelszavak köré épül, mint ajándékok, család, szeretet. Kérdezem én, hogy hol van az ünnep valódi értelme, jelentése?




Azt szokták mondani, hogy egy születésnapi buli akkor a legjobb, ha mindenkit meghívunk rá, kivéve az ünnepeltet - röviden ez a karácsony maga is. Egy olyan buli, amit már lassan az egész világ ünnepel, de anélkül, hogy tisztában lennének az ünnep valódi értelmével. A mai kapitalista világ olyan jelzőket aggatott ezekre a napokra, mint a család és a szeretet ünnepe, és ha szereted a családodat, akkor elhalmozod őket ajándékokkal, mert ez a szeretet jele és ennyi. Azé a szereteté, ami megakadályoz abban, hogy felebarátodat tiszteld, vagy akár csak egy jó szót szólj hozzá. Azé a szereteté, ami menekülésre késztet akkor, amikor szóba kerül a közös családi karácsonyi vacsora vagy ebéd. Azé a szereteté, ami azt súgja neked, hogy még véletlenül se nézz le a földre az utcán, nehogy észre vedd a nélkülözőt és a segítségért kiáltót. Azé a családé, akiket mindennél jobban utálsz, és azt kívánod, bárcsak másik családod lenne. Azé a családé, akiket naponta bántalmazol akár fizikailag, akár lelkileg. Tényleg ezt ünnepelnénk ilyenkor?



Természetesen nem. Sokan hisznek még abban a mesében, hogy a karácsonyi szellem megérinti az embereket, és ilyenkor megváltoznak. Baromság. Szokták volt mondani, hogy minden csoda három napig tart, és ez tökéletesen észrevehető ekkor. Ha valaki ilyenkor mégis segíteni próbál a másikon, akkor karácsony után már rá sem ismer arra, akinek adott egy szelet kenyeret vagy némi süteményt. Isten azonban látja mindezt, és nem hülye, hogy elfelejtse. Nem úgy működik, mint egy automata, hogy bedobálok pár imádságot, az majd úgyis elfeledteti vele a rosszat. Vagy miért ne tenném ezt meg azt, a gyónás során úgyis feloldozást kapok. Mi emberi ésszel ezekre következtetünk, de az Isten nagyobb nálunk, és pontosan tudja mindezt. Hiszen amit a legkisebbel teszünk meg, az olyan, mintha vele tennénk meg; de amit a legkisebbel nem teszünk meg, az olyan, mintha vele nem tennénk meg (vö. Mt 25:40-45). Tény, hogy Isten a mai ember számára semmit sem jelent mindaddig, amíg valami baj nincs, vagy nem fekszünk a halálos ágyunkon, de kérdezem én, mi lenne karácsonykor, ha Ő ne lett volna?


Merthogy karácsony az Ő fiának, Jézusnak születésnapja. Az Ő ünnepe. Nem az ajándékoké, a családé, a szereteté meg ki tudja még mié. Ez az ünnep Jézusé. Elénekeljük a Mennyből az angyalt, elmegyünk éjféli misére, majd mint aki jól végezte dolgát, letudjuk az idei évre kötelezendően megteendő dolgunkat az Isten felé. Pedig a dolog itt közel sem ér véget, sőt! A karácsonyi csodának nem csak 2-3 napig kellene tartania, hanem egész évben. Igenis emlékezzünk meg az ünnepeltről a tanításaival, avagy szeressünk ajándékok és viszonzás nélkül, segítsük embertársainkat ellenszolgáltatás nélkül és nyissuk ki a szívünket Isten felé - de ne csak karácsonykor!

8/08/2017

CzechTour 2017



Élménybeszámoló az éves cseh túrámról:

1. nap:

Hát igen, a MÁV-Start újfent kitett magáért. Több mint 40 perce benn áll a szerelvény a Keletiben, de indulás előtt 2 perccel jönnek rá vonatfelvétel közben, hogy hoppá, nincs mozdony. Na, akkor gyorsan kerítettek egy 380-ast. Aztán jön a szokásos melódia: fékpróba, eVTK, egyéb nyalánkságok; 20 perc késéssel el is indultunk. Nem sokkal a Brnoba való megérkezés előtt odajött hozzám a kalauz, hogy nagyon sajnálja, de a vonat utolsó 4 kocsijának ajtajait lezárta, mert a peron az állomáson túl rövid, és legyek olyan kedves, sétáljak előrébb pár kocsit. Na, ilyet sem hallottam még: mármint hogy tájékoztat, és elnézést kér, holott nem is az ő vagy a ČD hibája. Sebaj, előrébb mentem. Leszálláskor szembesültem vele, hogy újfent esik az eső. Akárhányszor várost akarok nézni Brnoban, kivétel nélkül mindig esik az eső - természetesen nem volt ez másként most sem. A belvárost megnéztem, bár a dolgok nagy részét sajnos nem láttam.

Hagyományos B kocsikból összeállított szerelvénnyel mentem tovább később Ostrava felé. Komolyan mondom, kezdek egyre jobban megbarátkozni a szláv vágányszámozási-rendszerrel. Egy magyarnak első körben teljes káosznak tűnik, de van logika benne egyébként. Szóval, két és fél óra út Ostrava felé, hagyományos kocsikban, egyvágányú pályán, tehát jó szokás szerint bő 10 percet késtünk.

Ostrava még mindig gyönyörű. Rájöttem, hogy én valahogy' vonzódom az ipar-, azonbelül pedig a bányászvárosokhoz. Vítkovice városrészben, a volt bánya és fémolvasztó nagyon jó állapotban van, nyitva a nagyközönség részére, szabadon bejárható. Hátborzongatóan gyönyörű - mintha az ember hirtelen a Fallout világába csöppent volna.


2. nap:

Szeretvén a kalandokat és a vasutat, úgy gondoltam, próbáljuk ki mit is tudnak azok a bizonyos magánvasutak, amiktől a hazai szakszervezetek rettegnek. Ostrava-Svinov – Olomouc hl.n. táv nagyon durván megfelel a Budapest – Győr távnak. 2. osztályon, fedélzeti felszolgálással, HÁROM főnek összesen átszámítva 2.000 forint. Itthon ugyanez a táv EGY főnek, 2. osztályra 2.520 forint mindenféle extra nélkül. Elgondolkodtató, nem?

Olomouc városa érdekes. Óriási érdeklődéssel vágtam neki, és meg is volt az élmény, de valahogy' nem olyan szinten, mint amire számítottam. Rájöttem arra a túra során, hogy noha a csehek manapság már nem túl vallásosak, ám olyan templomaik vannak, hogy az valami eszméletlen! Egyik szebb mint a másik! A belvárosa gyönyörű, régi és mégis élhető. Valahogy a cseheknek sikerül eltalálni minden városban azt az összhangot, ami az épületeket és a zöldterületeket élhetővé teszi.

Egyszer élünk alapon, illetve szombat lévén ne várjunk sokat a következő vonatra című hozzáállásból kiindulva ismét a magánvasutat választottam Pardubice felé. Ismét megmutatta a magánvasút, hogy mennyire gonosz: a távolság kicsivel több, mint fent, ám most Business osztályon utaztunk, ahol olyan felszolgálást és kényelmet kaptunk, hogy jóformán csak a hátsónkat nem nyalták ki. HÁROM főnek 5.000 forintot fizettem. Itthon egyanez még mindig 2.520 forint, EGY főnek, 2. osztályon. Csak hogy érezzük az összhangot:


Üdvözlő italként jár egy fél literes ásványvíz és egy három decis 100%-os narancslé. Emellett a menüből lehet választani enni- és innivalókat. Kávé és tea korlátlan számban, ingyen kérhető, a többi dolog ára azonban a bolti ár töredéke.

3. nap:

Kutná Hora neve nem mond sokat egy átlagos embernek; nemhogy a magyarnak, de még a csehnek sem. Egy teljesen átlagos kisváros az ország közepén, ami azonban a turisták kedvenc célpontja. Már maga az út is érdekes volt: Kutná Hora főpályaudvaráról az iker Bz (RegioNova) úgy jár ki, hogy az első vezetőálláson csücsül a vezető jegyvizsgáló, hátul pedig a motorvonatvezető. Kihúznak az állomásról, majd az első váltó után a vonat megáll, menetirányt vált, és elindul hátra. Delta vágány híján csak így lehet megoldani a közlekedést. Eszméletlen megoldás!

A város érdekességét, mondhatni ékét a jezsuiták gondozásában lévő Szent Barbara katedrális adja. A neogótika egyik gyöngyszeme, nem csak kívül, de belül. A poén az, hogy bentre kapunk egy kétoldalas túravezetést ingyen, ami számos nyelven elérhető, köztük magyarul is. Nem, nem gugli fordítóval készült, hanem teljesen helyes, érthető, összefügő magyar mondatok vannak benne. Őszintén megmondva nincsenek szavak a magyar nyelvben arra, hogy leírjam, mennyire gyönyörű a templom.


Visszafelé a vonat megáll Kutná Hora - Sedlec megállóhelyen. Egy feltételes megálló (értsd: jelezni kell a leszállást előre vagy le kell inteni a vonatot, ellenkező esetben megállás nélkül áthalad) a semmi közepén. Van itt azonban egy osszárium, ahol MINDEN csontokból van: igazi, emberi csontokból. 40.000 ember temetkezési helye, ahol még az osszárium tetején a tornyokon is halálfej van kereszt helyett. Hátborzongató: sétálni egy temetőben, ahol igazi emberi csontok vesznek körül.


Visszafelé Ostrava felé egy kisebb kitérőt tettünk: a csehek nagyon szeretik a thermálfürdőket, de csak nagyon kevés forrásuk van. Az egyik ilyen Poděbrady. Egy aranyos kis fürdőváros a semmi közepén. Sajnos nem időztünk sokat, mert rohantunk tovább Hrádec Královén át Pardubicébe, hogy aztán 2 perc híján lekéssük a Pendolinot Ostrava felé. De keine Panik, hiszen a magánvasút most is kihúzott minket a bajból. A kabinban, ahol voltunk, nem működött a világítás. Jeleztük ezt az utaskísérő felé, és alig 5 percen belül hárman is odajöttek, hogy megnézzék, mi a baj. Na, ezt nevezem szolgáltatásnak!

4. nap:

A hazaút napja. Valahol fáj az, hogy vissza kell térni a megszokott kerékvágásba, de valahol jól is esik. Fura kettősség, ami meg nem határozható érzéseket kelt az emberben. Az eredeti tervek szerint Pendolinoval mentem volna Kassa felé, de lekéstem, így Přerov és Břeclav felé indultam haza az EuroCityvel.



Összefoglalásként annyit tudok csak elmondani - és ebben a cseh barátaim is megerősítettek -, hogy Csehország és Magyarország szinte teljesen ugyanaz, egyedül a nyelv különbözik: ugyanaz a mentalitás, az emberek hozzáállása, az állami rendszerek működése, stb. Én ennek ellenére továbbra is gőzerővel tanulom a nyelvet, és jövőre már sokkal hosszabb időt kívánok kint tölteni.