11/03/2016

500 év süketség

500 év a világ történetében szinte smafu: a sok milliárd évhez képest semmiség. Ezen időszak alatt megváltozhat akár a teljes világ, és benne minden ember, ám mi van akkor, ha egy változás elkezdődik, de még ezen idő alatt sem tud végbemenni? 499 éve Luther Márton megírta az azóta elhíresült pontjait, ami alapjaiban rengette meg a Katolikus Egyház addigi dominanciáját. Egyesek átkozzák ezért, mások dicsőítik - álljunk akármelyik oldalon is, el kell ismerni, hogy munkássága említésre méltó. A kérdés azonban az, hogy eme 499 év alatt miért nem tanult semmit a római egyház?

Maga a reformáció kérdése véleményem szerint sokkal korábban kezdődik. 1054-ben félig politikai, dőntően azonban vallási kérdések miatt kettészakadt az Egyház: míg a keleti oldal jobban ragaszkodik a hagyományos, imádságban teljes, a személyes megélésen alapuló vallási élethez, addig a nyugati oldal intézményesít, sokszor elhagyja saját magát és még mindig a hatalom űzi. Ez a szakadás olyan értéket képvisel, amit Róma semmibe vett. Aztán 1517-ben jött Luther a maga 95 tételét: Róma pedig ahelyett, hogy elgondolkodott volna rajta, inkább harcolt ellene. 1534-ben inkább politikai okokból ugyan, de Britannia is elszakadt Rómától. Amíg ezer éve csupán egyetlen egyetemes egyház létezett, addig mára már a lutheránus egyházak és az Anglikán Közösség tagjai összesen elérik a katolikusok számát.

Persze el lehet játszani a gondolattal, hogy mi lett volna, ha Konstantinápoly lenyeli a problémáit?! Vagy Luther nem áll ki a tételeivel és nem hozza őket nyilvánosságra? Vagy mi lett volna, ha VIII. Henrik beletörődik a pápa válaszába? Egységes lenne a kereszténység, ha a fentiek nem történnek meg? Kötve hiszem. Emberek vagyunk, tehát természetünkből adódóan tévedünk, bár ezt Róma nem hajlandó elfogadni (lásd pápai tévedhetetlenség). A Bibliát isteni sugallatra írták ugyan, de emberek. Ezekből tehát következik, hogy időről-időre felül kellene vizsgálni az ismereteinket, tudásunkat, hitünket, amikor valami új tézis nyer tanúbizonyságot!

Ezután így folytatta: „Vajon azért gyújtanak lámpát, hogy a véka vagy az ágy alá rejtsék? Nem azért, hogy a lámpatartóra tegyék? Mert nincs elrejtve semmi, amire fény ne derülne, és nincs titok, amely nyilvánosságra ne jutna. Akinek van füle a hallásra, hallja meg!” 
/Mk 4:21-23/

Konstantinápoly, Wittenberg, London - három olyan város, három olyan név, három olyan történés, ami intésként szolgált a keresztények számára, nagyrészük azonban ahelyett, hogy elgondolkodna rajtuk, azon nyomban elítélik. Holott ha csak egy kicsit is használnánk az elménket, és nem játszanánk bólogató kutyát a vasárnapi miséken/istentiszteleteken, nagyon könnyen rájöhetünk, hogy bizony az isteni megtapasztalás, a Jézushoz való ragaszkodás sokkal több, mint egy intézményes hitrendszer.

Ex-katolikusként nagyon szomorú vagyok, hogy az Egyház sem az idők folyamán, sem pedig manapság nem tanul a mondhatni isteni jelekből. Még mindig ugyanazokat a dolgokat súlykolják, amiket több száz vagy akár ezer évvel ezelőtt; aztán meg csodálkoznak, hogy nincs se hívő, se pap, a magukat kereszténynek nevező gyülekezetek pedig gombamód szaporodnak. Tény, hogy az ember alapjában véve nagyon nehezen fogadja el a saját hibáit, mégkevésbé nyit a változásra, de amikor már lassan létkérdéssé válik (mert pár évtizeden belül azzá fog), akkor talán el kellene dobni a bekövült dogmákat, és el kellene kezdeni imádkozni azzal, hogy Istenem, valóban ez a Te tanításod? Ha Isten válaszolna, már pedig válaszolni fog, akkor a nyitott füllel rendelkezők nagyon erősen meg fognak rendülni a szó minden értelmében.

Természetesen senkinek sincs joga megkérdőjelezni a másik ember hitét, hitvilágát, és jómagam sem teszem azt, csupán szeretném elérni azt, hogy az emberek megnyissák a lelki füleiket! Isten szól minden emberhez, hogy személyesen is megtapasztalhassa Őt és a szeretetét, nem pedig csak vasárnap a templomokban. Nyissuk ki a fülünket! Engedjük, hadd járja be lelkünket Isten szava! Tapasztaljuk személyesen az Ő szeretetét és szavát! Ámen

8/09/2016

Bólogassunkk tovább?!

Amikor Ferenc pápát megválasztották, mindenki óriási reményeket fűzött hozzá (mint általában bármilyen választás alkalmával), köztük azt, hogy megreformálja az Egyház belső romlottságát és szétesőben résző elemeit. Mindezt elkezdte megtenni, manapság egyre nagyobb léptékkel, erre mindenki támadja őt. Vége lenne a Katolikus Egyháznak?

Szokták volt mondani: a fejétől bűzlik a hal. Hát, ez most kivételesen nem igaz.
Kongatják a vészharangot a katolikus közösségek világszerte, hogy egyre kevesebb ember jár a szentmisékre vasárnaponként, ám még kevesebb fiatal vállalja a papi hivatást. A katolikusok száma (egyelőre) kis mértékben ugyan, de folyamatosan csökken - ez kimutatott tény. Mi lehet ennek az oka? Na, itt viszont már tényleg a fejétől bűzlik az a bizonyos hal. A papok, püspökök (tisztelet a kivételnek) bort isznak és vizet prédikálnak. Az Egyház belső működésében olyan szinten elharapózott az evilági javak szolgálata, hogy sokszor valóban elcsodálkozom azon: a reverende tényleg az Isten szolgájának a jele vagy csak egy álca, hogy ezt elrejtse. A mai egyházi vezetőknek illetve papoknak a hívő, az átlag ember lelke az utolsó a fontossági listájukon; minden más előbbre kerül. A papok a püspökök kegyeiért versengenek, közben az egyházközségek pénztárából olykor-olykor eltűnik egy kis pénz, esetleg megjelenik egy új autó a paplak előtt. A templomok jókora része eközben omladozik, mondván nincs pénz a felújításra. Ám vajon van-e keret a lelki megújításra?
Egy szolga sem szolgálhat két úrnak. Mert az egyiket gyűlöli, a másikat szereti, vagy az egyikhez ragaszkodik, a másikat megveti. Nem szolgálhattok az Istennek és a mammonnak (Lukács 16:13)
Tény, hogy egyházat emberek vezetik és koordinálják, és emiatt lehetetlenség függetleníteni a munkat a földi dolgoktól, mint például a pénz. Ám egyszerűen elképzelni sem tudom, hogyan tud egy ilyen ember a saját lelkiismeretével elszámolni, már ha van neki olyan? Mit fog mondani azon a bizonyos napon, amikor Ő előtte fog állni? Emberből vagyunk, hibákat követünk el, amiket ha megbánunk, Isten megbocsájtja. Azonban Isten nem hülye, és nem fog mindent megbocsátani, ha alapból úgy állunk hozzá, hogy miért ne tehetném meg, ha úgyis meg lesz bocsájtva?! Vegyük már észre, kedves paptestvérek, hogy amit csináltok az rossz, nem Istentől való. A ti feladatotok a hívek szolgálata, nem pedig a püspök hátsójának nyalása és a pénz mámorában való élet!

Amikor a pápa kikelt az Egyházban eluralkodó intézményesített korrupció ellen, a melegek és a menekültek elfogadása mellett, az egész világ össztűzként zúdította rá: magánvélemény. Holott pont a Katolikus Katekizmus mondja ki:
A hatályos jog szerint tévedhetetlen tanítóhivatali döntést hozhat a pápa, ha:
1) egy hitbeli v. erkölcsi tanítást,
2) mint az összes hívők legfőbb pásztora és tanítója,
3) véglegesen elfogadandónak jelent ki (DS 3074; LG 25; 749.k. 1.§).
Az ilyen megnyilatkozásokat - akár ünnepélyes formában, akár rendes és egyetemes tanítóhivatal gyakorlásaként kerül rájuk sor - az összes hívőknek hitbeli engedelmességgel (assensus fidei), vagyis isteni és kat. hittel kell fogadniuk. Ebből következik, hogy kötelesek elkerülni minden olyan tanítást, mely ezekkel ellenkezik (DS 3011; 750.k.)
Ezek után tehát erősen megkérdőjelezhető a hívők egy részének, de ami még fájóbb, hogy a papok, püspökök nagy részének hite is. Nem tisztem megítélni ezt, de ha egyszer valakit elfogadunk Krisztus földi helytartójaként, és ő kihirdet valamit az Isten nevében, akkor hogy' jön ahhoz bárki is, hogy megkérdőjelezze? Nem, nem vagyuk csőlátású katolikus, de ha már egyszer hiszünk valamiben, akkor azt tegyük rendesen! Meg különben is: nézzük már meg, hogy mit mondott a pápa, és mit a Biblia. (...) Jé, a kettő egyezik. Micsoda véletlen, nemde? Szeretni kell a felebarátot, még akkor is, ha az éppenséggel külföldi, muszlim vagy akár menekült - és még sokáig lehet folytatni a sort. Azért, mert a politikai beállítottság mást mond, az egy dolog. Ám egy kérdés: ha a szeretett politikusod azt mondja, hogy utáld őket, ám Isten ugyanakkor azt, hogy szeresd őket, kinek hiszel? Ha a politikusnak, szíved joga, de akkor ne merd magad kereszténynek nevezni! Ha alárendeled az Isteni parancsot holmi ideológiáknak, akkor te nem keresztény vagy, hanem politikai aktivista.

Egy amerikai lelkész mondta egyszer: a vakhit épp olyan veszélyes, mint a hitetlenség. Milyen igaz, nemde? Ezek után felmerül az az elsőnek hülyén hangzó, de nagyon komoly kérdés, hogy a katolikusok (hívők, papok, főpapok) hívők vagy csak szimplán olyanok, mint a bólogató kutyák? Nem egész egy évtizede a Magyar Püspöki Konferencia szeretett volna titokban egy olyan kezdeményezést indítani, aminek célja az lett volna, hogy legalább a templombajárók 10%-át hívővé tegyék. Nem, ez nem vicc, ez így volt. Ebből aztán idővel nem lett semmi, hogy miért, azt lehetne találgatni. Jómagam is sokszor tapasztalom, hogy amikor hallgatom a homíliát, és a pap mond valami bődületes marhaságot, akkor a padokban ülők csupán bólogatnak: mint ahogyan azt teszik az elejétől a végéig. Katolikus szemmel az, hogy a pápa tévedhetetlen, oké. Ám egy pap nem az. Ő (is) tévedhet, és ha teszi ezt a homíliában, lényegesen nagyobb súlya van, mintha mondjuk négyszemközt tenné. Ne úgy járjunk tehát templomba, hogy mindenre csak bólogatunk, hanem használjuk az agyunkat! Isten teremtette, hogy képesek legyünk vele gondolkodni. Pontosan ezért tart ott a világ, ahol: mert az emberek nem gondolkodnak, csak mennek előre, és követik a mézes madzagot.

Noha pontosan a fentiek miatt szakadtam el az Egyháztól, ám teljes szívemből remélem, hogy Isten képes lesz újraformálni a kősziklára alapított közösségét, ami egyszer talán mentes lesz mindenféle erkölcsi fertőtől!

7/09/2016

Több mint ember

Augusztus 3-án New York Cityben egy egynapos, nagy figyelemmel kísért rendezvény kerül megrendezésre, amelynek fő témája a humánaugmentáció lesz. Volt több hasonló próbálkozás is ilyen rendezvények megszervezésére, és többségük sikerült is, ám eddig még egyik sem kapott ekkora visszhangot, mint ez: amellett, hogy több nagy vállalat is támogatja, még a CNN is élőben fog sugározni róla. Elértük volna a jövő határát?

Képzeljük el, hogy egy baleset során elvesztjük valamelyik vagy akár mindegyik végtagunkat. Az orvosoknak még éppen hogy sikerül minket megmenteni, ám életünket kezek és lábak nélkül kellene leélnünk. Ám jön ez az új technológia, ami nem csak, hogy úgymond visszaadja őket művégtagokkal, de ezek az idegrendszerbe és az agyba bekötve ugyanúgy tudnának érezni, mint az eredetiek. Irányíthatóak lennének, éreznénk velük, ám mindezeken túl adnának némi pluszt: hiszen az emberi test és a csontok sérülékenyek, ám ezen művégtagok olyan anyagból készülnek, ami azokhoz képest sokkal erősebb és ellenállóbb. Azáltal tehát, hogy megkapjuk őket, nemcsak ismét "teljesen ép" emberek leszünk, hanem annál kicsit többek.
Egy másik balesetben egy robbanás történik mellettünk: a szétrepülő szilánkok és repeszek szitává szaggatnak bennünket. Közel lennénk az elvérzés határához, a mai orvostudomány nem tudna minket megmenteni, hiszen vagy elvéreznénk, vagy pedig a fertőzések vinnének el. Ám jön ez az új technológia, aminek segítségével nemcsak, hogy életben maradnánk, de teljesen fel is épülnénk. Eme újítás miatt a testünk kapna valami pluszt; valami olyasmit, amivel többé válhatna, mint korábban volt. Többé, azaz kevésbé sebezhetővé az evilági dolgok ellen, mint például lőszerek vagy betegségek. Az egész testünk elektronikus idegpályákon lenne összekötve, az ereinkben pedig szinte kimutathatatlanul kicsi méretű nanorobotok járkálnának azért, hogy ezt a védelmet fenntartsák. Azáltal tehát, hogy megkapjuk őket, nemcsak ismét "teljesen ép" emberek leszünk, hanem annál kicsit többek.

A fentiek alapján az első kérdés, ami az ember számára felmerül, hogy ezzel nem válunk-e cyborggá?
A cyborg egy olyan robot, ami kizárólag emberi tulajdonságokkal rendelkezik. Mi azonban továbbra is emberek maradnánk. A határ az ember és a gép között maga az agy. Az emberi agy képes gondolkodni, új dolgokat megalkotni, fantáziálni; egyszóval megalkotni egy saját személyiséget. A gépek (jelen állás szerint) ilyet nem tudnak, csak azt, ami beléjük van programozva. Az ember ezzel tehát nem géppé válna, és még csak nem is gépiesedne el, csupán a technikát használná fel egy olyan szinten, amiről korábban csak álmodott. Gyógyítható betegségek, erősebb szervezett, ellenállóbb csontok - s ez a felsorolás még messze nem ért véget.

A második kérdés az lehet, hogy ezzel le kell-e mondanunk az ember természetességéről, hiszen az egységek, szenzorok tönkre teszik mindezt?
A mai modern világban nem beszélhetünk természetes emberről. A nap minden percében a különböző gyárak, létesítmények mérgeznek minket akár tudunk róluk, akár nem. Az ételek, amiket eszünk; a gyógyszerek, amiket szedünk; az italok, amiket iszunk - s még sokáig lehetne sorolni. Ezek mind-mind mérgeznek minket, tehát az ember természetessége már akkor elveszett, amikor ezek megjelentek. A tény pedig, hogy az ember többé válhat azáltal, hogy kap egynéhány technikai egységet vagy szenzort, melyek méretei egészen parányiak... nos, úgy vélem ezt mindenkinek magának kell eldöntenie. Nem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy mindez jó, mert ahogyan a mondás tartja az érmének két oldala van, így ennek is megvannak a hátulütői, ráadásul nem is kevés. A kormányok képesek lennének szuperkatonákat létrehozni, felborulna a világrend és megjelenne egy új bűnözési forma. Folyamatos viszály lenne az augmentáltak és a nem augmentáltak között, ami könnyen háborúkba vezethet.

A humánaugmentáció tehát egy erősen vitatott dolog, még annak ellenére is, hogy jóformán még csak gyerekcipőben (se) jár. A lényeg az, hogy ha elterjed a világon, az alapjaiban fogja megváltoztatni az emberiséget, és létrejön egy új fogalom: transzhumán.