Manapság ismét fellángolt a téma az eutanázia, vagyis a gyógyíthatatlan beteg halálának meggyorsítása. Neresztény kormányunk hallani sem akar a dologról, az általuk pénzelt egyházak pedig azt hangoztatják, hogy ez ellentétes a kereszténységgel. Valóban az?
Az élet védelme szent, és az emberi élet a legtökéletesebb Isten teremtő erejében, ez tény. Isten az embert azért teremtette, hogy őt szolgálja. Persze, ilyenek például az angyalok is, azonban a szabad akarat megkülönböztet minket. Mint ahogyan az is, hogy kaptunk egy múlandó világot, amelyekben vannak jó és rossz dolgok. Ezeket mind Isten teremtette azért, hogy élvezzük őket - bizonyos határokon belül természetesen. A földi életet nem lehet leírni úgy, hogy alapból jó vagy alapból rossz - ez attól függ, hogy hogyan éljük a mindennapokat. Mindannyian meghívást kaptunk ugyanakkor a lelki, örök boldogságra, amely a szeretet által az Istenben gyökerezik és végződik. Ezzel szemben nem kaptunk elhívást a szenvedésre és a halálra. Amikor Ádám és Éva az Édenkertben találta magát, minden létezett, kivéve a halál. Utóbbi azonban mégis létrejött úgymond, mert az ember ezt akarta. A lelki halál és az ezzel járó következmények tehát nem Istentől valók.
Ugyanakkor, a Református és Evangélikus Énekeskönyvek egyik közös énekében ezt énekelük:
S ha szenvedések kelyhét adod inni, Mely színig töltött, keserű s nehéz, Te segíts békén, hálával elvenni, Hisz áldva nyújtja hű atyai kéz!
Istentől való volna a szenvedés? Jézus is szenvedett értünk, a próféták is szenvedtek, sőt, alig van néhány olyan szent vagy boldog, aki nem szenvedett élete során. Sőt, a szenvedés talán nem is a legjobb szó erre... ugyanakkor felvetődik a kérdés, hogy el kell-e viselnünk, egyáltalán jelen kell-e lennie az életünkben? A keleti filozófia szerint igen, hiszen így van egyensúly. A keresztény teozófia szerint is szükség van rá, noha nem az egyensúly fenntartása végett, hanem azért, hogy megmutassa, hol tartunk az üdvösség útján. Ha a keresztény ember azért szenved, mert hite vagy szeretete miatt kínozzák, azt az Isten kárpótolni fogja; ha azonban saját hibájából, az - ahogyan a szállóige is tartja - egyéni szoc probléma.
Az éremnek azonban van még egy oldala. Noha országunkat neresztényként aposztrofálják, nem szabad elfeledni, hogy ez nem igaz. Egyrészt azért, mert a mai egyházak jó része elvesztette az Isten-kapcsolatát, másrészt pedig azért, mert próbálunk mindenkit rákényszeríteni a keresztény értékrendre. Ezt nem hogy nem lehet, hanem egyenesen ellenkezik a hittel. A hitet nem lehet parancsra megszerezni, sőt, Jézus pont azért küzdött, hogy a politika és a vallás ne keveredjen, ergo a teokrácia bármilyen formája létre ne jöjjön. Soha, senkit nem kényszerített a hitre, hiszen a szabad akarat a legnagyobb ajándékunk az Istentől, amit maga az Isten is tiszteletben tart - akkor az ember miért nem?
Bűn-e tehát saját életünk eldobása? Nincsen erre se bibliai, se logikai magyarázat. Ugyanakkor, ha valaki gyógyíthatatlan betegséggel szenved, amiről tehát az eutanázia szól, akkor igen is meg kell adni a lehetőséget arra, hogy véget érjen. Mint fentebb írtam, Isten senkit sem teremtett a szenvedésre, ebből kifolyólag azt állítani, hogy a szenvedőt hagyni kell szenvedni a vallás nevében nonszensz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése