Szenvedni a semmiért

 Manapság ismét fellángolt a téma az eutanázia, vagyis a gyógyíthatatlan beteg halálának meggyorsítása. Neresztény kormányunk hallani sem akar a dologról, az általuk pénzelt egyházak pedig azt hangoztatják, hogy ez ellentétes a kereszténységgel. Valóban az?

Az élet védelme szent, és az emberi élet a legtökéletesebb Isten teremtő erejében, ez tény. Isten az embert azért teremtette, hogy őt szolgálja. Persze, ilyenek például az angyalok is, azonban a szabad akarat megkülönböztet minket. Mint ahogyan az is, hogy kaptunk egy múlandó világot, amelyekben vannak jó és rossz dolgok. Ezeket mind Isten teremtette azért, hogy élvezzük őket - bizonyos határokon belül természetesen. A földi életet nem lehet leírni úgy, hogy alapból jó vagy alapból rossz - ez attól függ, hogy hogyan éljük a mindennapokat. Mindannyian meghívást kaptunk ugyanakkor a lelki, örök boldogságra, amely a szeretet által az Istenben gyökerezik és végződik. Ezzel szemben nem kaptunk elhívást a szenvedésre és a halálra. Amikor Ádám és Éva az Édenkertben találta magát, minden létezett, kivéve a halál. Utóbbi azonban mégis létrejött úgymond, mert az ember ezt akarta. A lelki halál és az ezzel járó következmények tehát nem Istentől valók.

Ugyanakkor, a Református és Evangélikus Énekeskönyvek egyik közös énekében ezt énekelük:

S ha szenvedések kelyhét adod inni, Mely színig töltött, keserű s nehéz, Te segíts békén, hálával elvenni, Hisz áldva nyújtja hű atyai kéz!

Istentől való volna a szenvedés? Jézus is szenvedett értünk, a próféták is szenvedtek, sőt, alig van néhány olyan szent vagy boldog, aki nem szenvedett élete során. Sőt, a szenvedés talán nem is a legjobb szó erre... ugyanakkor felvetődik a kérdés, hogy el kell-e viselnünk, egyáltalán jelen kell-e lennie az életünkben? A keleti filozófia szerint igen, hiszen így van egyensúly. A keresztény teozófia szerint is szükség van rá, noha nem az egyensúly fenntartása végett, hanem azért, hogy megmutassa, hol tartunk az üdvösség útján. Ha a keresztény ember azért szenved, mert hite vagy szeretete miatt kínozzák, azt az Isten kárpótolni fogja; ha azonban saját hibájából, az - ahogyan a szállóige is tartja - egyéni szoc probléma.

Az éremnek azonban van még egy oldala. Noha országunkat neresztényként aposztrofálják, nem szabad elfeledni, hogy ez nem igaz. Egyrészt azért, mert a mai egyházak jó része elvesztette az Isten-kapcsolatát, másrészt pedig azért, mert próbálunk mindenkit rákényszeríteni a keresztény értékrendre. Ezt nem hogy nem lehet, hanem egyenesen ellenkezik a hittel. A hitet nem lehet parancsra megszerezni, sőt, Jézus pont azért küzdött, hogy a politika és a vallás ne keveredjen, ergo a teokrácia bármilyen formája létre ne jöjjön. Soha, senkit nem kényszerített a hitre, hiszen a szabad akarat a legnagyobb ajándékunk az Istentől, amit maga az Isten is tiszteletben tart - akkor az ember miért nem? 

Bűn-e tehát saját életünk eldobása? Nincsen erre se bibliai, se logikai magyarázat. Ugyanakkor, ha valaki gyógyíthatatlan betegséggel szenved, amiről tehát az eutanázia szól, akkor igen is meg kell adni a lehetőséget arra, hogy véget érjen. Mint fentebb írtam, Isten senkit sem teremtett a szenvedésre, ebből kifolyólag azt állítani, hogy a szenvedőt hagyni kell szenvedni a vallás nevében nonszensz.

Legyünk Paddingtonok!

Gyermekkoromban nem minden mesét ismertem, még a nagyok közül sem. Noha nem is tudom, hogy Michael Bond mennyire ismerős (volt)-e Magyarországon, azt viszont igen, hogy manapság egyre többen ismerik meg a nevét. Paddington. Nem, itt most nem a londoni kerületről vagy a pályaudvarról beszélek, bár utóbbinak van köze a történethez. Egy medvéről, aki az emberek világába tévedve próbál meg boldogulni. Története szívszaggató, néha sírásra, néha pedig eufória késztet; és nem mellesleg rendkívül tanulságos. Paddington egy kölyökmackó, akit Peru sötét világában talált meg egy idősebb medve pár, és később ők nevelték fel az árvát. Aztán egyszer csak a londoni Paddington pályaudvaron találta magát kék kabátjában, piros kalapjában, kezében egy bőrönddel, a kabátján pedig egy cetlivel az alábbi szöveggel: kérem, gondoskodjanak erről a medvéről! A II. világháború számos, árva gyerek járta az utcákat hasonló felirattal ellátva, hiszen szülei vagy meghaltak, vagy a háborúba mentek. Paddington szüleiről nincs információ, csak annyi, hogy a megmentője, akit Lucy nagynéninek hív, elküldte őt egy jobb élet reményében. Később aztán egy emberi család találja meg és adják neki a nevet, és mondhatni innen kezdődik a történet lényege.

Egy kissé ügyetlen, kissé nehéz felfogású, de rendkívül szeretettel teli és önzetlen lélek. Bármit is csinál, mindig bajba keveredik. Azonban az emberekkel önzetlenül jót tesz, mindenkihez van egy kedves szava és úgy segít másoknak, hogy nem vár viszont semmit. Néha azonban kicsit túlságosan is bajba kerül, de ekkor is felemelt fejjel és a Lucy nénitől tanult bölcsességeket felhasználva kecmereg ki belőle. Irigylésre méltó nem? Összefoglalva tehát van egy fiatal (medve), aki számára ismeretlen az anyai szeretet, ennek ellenére mindenkit szeret, mindenkihez van egy jó szava, önzetlenül segít másokon. Ritka-e az ilyen? Medvében valószínűleg igen, de emberből nem. Számos Paddington él vagy próbál élni köztünk, akármelyik tulajdonságát is nézzük. Sajnos, sokan vannak olyanok, akik nem tapasztalhatták meg az anyai szeretet mivoltát, helyette jobb esetben családtagok vagy nevelőszülők nevelték fel. Sokan vannak olyanok, akik próbálnak jót tenni másokkal, még akkor is, ha nem kapnak cserébe viszonzást. Mégis, úgy gondoljuk, hogy ők annyira ritkák, hogy még az irodalom is úm. megemlékezik róluk. Itt a probléma inkább a nézőponttal van.

A mai világunkban a jó ritka és a rossz gyakori. Utóbbihoz hozzászoktunk, míg az előbbit idegennek érezzük. Ha valaki valami jót cselekszik, felkapjuk a fejünket, rögtön feltesszük a Facebookra és hősként ünnepeljük, pedig ez lenne a normális - a jó cselekedet. Néha mi is megpróbálunk jók lenni, de a világ és az a rengeteg rossz, ami benne van, nagyon könnyen felülkerekedik a próbálkozásokon. Mondhatni egyedül egy hadsereg ellen. A Paddington lelkűek is érzik ezt, és előbb vagy utóbb meghasonulnak a világgal, mert nem győzik a szembenállást, a folyamatos támadásokat. Márpedig, amikor egy ilyen lelket elvesztünk, eggyel kevesebb fény életünk egén, ami a jó útra terelhetne minket. Azonban aki képes kitartani, ő lesz a mi példaképünk.

Amikor megpróbálunk valami jót tenni, az még meg egy ideig. Aztán egyszer csak a világ észreveszi, hogy valaki megpróbálja megváltoztatni és ránk zúdítja még azt is, amit elképzelni sem szeretnénk. Ilyekor úgy érezzük, hogy ellenünk van az egész világ, és legszívesebben csak sírva elbújnánk a sarokba vagy ne adj' Isten még rosszabb gondolatok kerítenek hatalmunkban. Ilyenkor azonban tudnunk kell, hogy a jó úton járunk. A világ észleli, hogy a jó előre akar törni, megtörni a rossz egyhangúságát, nekünk pedig pontosan ez a célünk. Nem szabad engedni, hogy a rossz történések hatására elveszítsük hitünket, kitartásunkat és meghasonuljunk ezzel a világgal! Ahogyan Jézus mondja: aki mindvégig kitart a hitben, az üdvözül. S hogy' jön ide Jézus? A keresztény tanítás központja a szeretet. Noha a mai ember számára a keresztény szó hallattán közel sem a szeretet szó jut az eszébe, ennek ellenére a jézusi tanítás alapja ez. Szeressük Istent, szeressük a másikat és szeressük magunkat! Tegyünk jót másokkal önzetlenül, a kölcsönt ne várjuk vissza és ha bántanak, alázzuk meg magunkat! Erről szól az igazi keresztény tanítás, erről szól Paddington lelkülete is.

Legyünk mindannyian egy kicsit Paddingtonok! Még ha élet folyamatosan is csak a rosszat teszi ellenünk, mi soha ne adjuk fel a jót! Mindig legyünk jók a másikhoz, adjuk át az isteni szeretetet és segítsünk feltétel és viszonzás nélkül! Ha pedig a sok rossz hatalmába kerítene minket, ne adjuk fel a reményt, és jusson eszünkbe, hogy a jó úton haladunk! Legyünk gyerekesek, ügyetlenek, de tisztaszívűek!

London 2018

Unalmas óráimban, amikor normális ember zenét hallgat vagy filmet néz, én a különböző közlekedési társaságok jegyárait szoktam böngészni, hátha találok valami nekem tetszőt. Pontosan ezt történt valamikor tavasszal, amikor szembejött velem a FlyBe ajánlata: alig 8 font (~2.800 Ft) Budapestről Londonba. Először azt hittem, hogy lemaradt a tizedesvessző, de aztán láttam, hogy nem, valóban ennyi. Rögtön el is kezdtem keresni visszafele jegyet: óriási meglepetésre a British Airways adta a legjobb arát, alig 49 fontért. Rögtön le is csaptam mindkét jegyre, hiszen ennyi pénzért a hülyének is megéri, hát még nekem.

1. nap

Pár évvel korábban, amikor Londonban jártam, rossz tapasztalatokat szereztem a repüléssel kapcsolatban: nem éppen vékony testalkatom miatt voltak problémáim a Ryanair akkori járatán, így most is félve szálltam fel a gépre, de örömmel láttam, hogy elférek. Hülyeségnek hangzik, de az olyan pehelysúlyú egyéneknek, mint nekem, igenis számít. Odafelé 20 perc késés, landolás már csak 10 perc késéssel. Vonattal irány Southend-on-Sea, hiszen a tengert egyszer mindenképpen látni kell: igaz, nem aranyhomokos parton, pálmafákkal szegélyezve, de legalább láttam. Ezt követően indultam Londonba. Nem igazán megdöbbenve konstatáltam, hogy ott sem ismeri senki sem a FIP szabadjegyet, így mindenhol el kellett magyarázni, hogy mi is az. Viszont itt senki sem kötekedett, csak nézett nagyokat és nyitotta a kapukat. A belváros helyett én inkább a külvárosban kezdtem a túrát, kihasználva a TfL (helyi BKV) adta lehetőségeket. A szállás elfoglalása után estünk neki a belvárosnak, avagy felpattantunk az emeletes buszra, de szigorúan csak a felső szintre. Trafalgar Sq, St. James Park, Downing Street (természetesen lezárva), Big Ben (természetesen átépítés alatt), Westminster Abbey (természetesen akkor már zárva), London Eye.

2. nap

Számomra kicsit furcsa, miért kell teljes kontinentális reggeliként reklámozni egy olyan étkezést, ahol az összes kínálat: kenyér, sajt, sonka, corn flakes. Eléggé egyhangú volt három napig ezt enni, ráadásul pihenni sem lehetett, mert a szállodának papírvékony falai voltak. Szóval, a második nap: Buckingham Palace, Millenium Bridge, Shakespeare's Globe, The Shard, London Bridge, HMS Belfast, Tower Bridge. Utóbbinál külön apropó, hogy aznap este pont felnyitották a hidat, amit mi a partól néztünk premier plánban.

Még délután, nem sokkal fél hat előtt értünk a Szent Pál székesegyházhoz. Itt sietősre fogtuk, mert 5-kor kezdődött az evensong (énekes esti imádság), mondván a végére még talán odaérünk. Megdöbbenésre nem az volt, hanem rendes szertartás, Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepén. Ráadásul a szertartást Dr. David Ison vezette, aki a katedrális esperese, ráadásul nagyon jó prédikációi miatt már régóta figyelemmel követem. Sőt, a szertartás végén még tudtam is vele pár szót váltani, ami külön öröm volt számomra. A legjobb akkor is a beszélgetésünk legvége:
- You really follow me from Hungary?
- Yes Father, I do.
- Hm...

3. nap

Itt már kezdtük érezni, hogy noha mi fel akarjuk a fedezni a várost, a lábunk viszont már unja, ennek ellenére nekiestünk a Portobello piacnak. Nagy bevásárlás helyett csak végig mentünk rajta, majd a fél várost megkerülve mentünk: British Museum, Westminster Abbey (már megint zárva), London Eye, Waterloo. Itt már tudtuk, hogy a másnap nagyon hosszú és fájdalmas lesz, hiszen a lábunk egyre inkább pihenőért ordított. Mindeközben hosszú évek után végre sikerült találkoznom egy ismerőssel, akit egy Team Fortress szerveren ismertem meg: együtt csavarogtunk, majd kaptunk ajándékba egy nagy doboz igazi angol teát, ami szigorúan tejjel fogyasztandó.

4. nap

Vasárnap és (jó) anglikán lévén nem volt kérdés, hogy a napot a templomban kezdjük: 11 óra, Southwark Cathedral. Őszintén szólva már NAGYON hiányzott, hogy végre ismét egy igazi templomban legyek, körülöttem sok-sok emberrel, énekelve orgonakísérettel. Lelkileg teljesen felfrissültem. Ezt és egy ebédet követően körbejártuk a Towert, majd megnéztük a Leadenhall Marketet (lásd Harry Potter), valamint még a korábban a 9 3/4 vágányt, és természetesen beszereztünk pár Harry Potter cuccot is: csokibékát és minden ízű drazsét. Hát, nem tudom hogyan, de azoknak a cukorkáknak nagyon jól eltalálták az ízvilágukat, hiszen még a hányás ízű is kimondottan jóra sikerült... Délután aztán irány a Heathrow, majd pedig haza. A reptérre természetesen Piccadilly, hiszen ha már van Oyster-kártyánk, akkor használjuk ki! Útközben megálltunk párszor vörös jelzőknél, ilyenkor a vezető nem győzött elnézést kérni, és kb. percenként adott utastájékoztatást, hogy most éppen miért vörös a jelző. Arról nem is beszélve, hogy a St. Pancras környékén mókoltak valamit a vonalon, három metró(vonal) ki is esett emiatt, amit már számos állomással korábban folyamatosan mondogattak, hogy még időben tudj magadnak egérutat keresni. Na, ezt nevezem én utastájékoztatásnak!

Összességéban
Alig vagyok itthon, de máris hiányzik London. Annyira színes, főleg az emberek: mindenféle rassz, bőrszín, kultúra, nyelv. Szabályosan jól éreztem magam ebben a multikulti környezetben. Mindenki odafigyel a másikra, miközben telibe leszarják a szabályokat, legalábbis ami a közlekedést illeti. Jó volt látni, hogy az anglikán templomokban valóban nem csak prédikálják, hogy segítsünk a szegényeken.

London egy negatív dologban nem változott az elmúlt években: a szemét. Még mindig tele van szeméttel a város, ami nem is meglepő, hiszen szabályosan vadászni kell a kukákat az utcákon, tereken.

Londont lehet szeretni, lehet utálni, egy dolog azonban biztos: MIND THE GAP!