London 2018

Unalmas óráimban, amikor normális ember zenét hallgat vagy filmet néz, én a különböző közlekedési társaságok jegyárait szoktam böngészni, hátha találok valami nekem tetszőt. Pontosan ezt történt valamikor tavasszal, amikor szembejött velem a FlyBe ajánlata: alig 8 font (~2.800 Ft) Budapestről Londonba. Először azt hittem, hogy lemaradt a tizedesvessző, de aztán láttam, hogy nem, valóban ennyi. Rögtön el is kezdtem keresni visszafele jegyet: óriási meglepetésre a British Airways adta a legjobb arát, alig 49 fontért. Rögtön le is csaptam mindkét jegyre, hiszen ennyi pénzért a hülyének is megéri, hát még nekem.

1. nap

Pár évvel korábban, amikor Londonban jártam, rossz tapasztalatokat szereztem a repüléssel kapcsolatban: nem éppen vékony testalkatom miatt voltak problémáim a Ryanair akkori járatán, így most is félve szálltam fel a gépre, de örömmel láttam, hogy elférek. Hülyeségnek hangzik, de az olyan pehelysúlyú egyéneknek, mint nekem, igenis számít. Odafelé 20 perc késés, landolás már csak 10 perc késéssel. Vonattal irány Southend-on-Sea, hiszen a tengert egyszer mindenképpen látni kell: igaz, nem aranyhomokos parton, pálmafákkal szegélyezve, de legalább láttam. Ezt követően indultam Londonba. Nem igazán megdöbbenve konstatáltam, hogy ott sem ismeri senki sem a FIP szabadjegyet, így mindenhol el kellett magyarázni, hogy mi is az. Viszont itt senki sem kötekedett, csak nézett nagyokat és nyitotta a kapukat. A belváros helyett én inkább a külvárosban kezdtem a túrát, kihasználva a TfL (helyi BKV) adta lehetőségeket. A szállás elfoglalása után estünk neki a belvárosnak, avagy felpattantunk az emeletes buszra, de szigorúan csak a felső szintre. Trafalgar Sq, St. James Park, Downing Street (természetesen lezárva), Big Ben (természetesen átépítés alatt), Westminster Abbey (természetesen akkor már zárva), London Eye.

2. nap

Számomra kicsit furcsa, miért kell teljes kontinentális reggeliként reklámozni egy olyan étkezést, ahol az összes kínálat: kenyér, sajt, sonka, corn flakes. Eléggé egyhangú volt három napig ezt enni, ráadásul pihenni sem lehetett, mert a szállodának papírvékony falai voltak. Szóval, a második nap: Buckingham Palace, Millenium Bridge, Shakespeare's Globe, The Shard, London Bridge, HMS Belfast, Tower Bridge. Utóbbinál külön apropó, hogy aznap este pont felnyitották a hidat, amit mi a partól néztünk premier plánban.

Még délután, nem sokkal fél hat előtt értünk a Szent Pál székesegyházhoz. Itt sietősre fogtuk, mert 5-kor kezdődött az evensong (énekes esti imádság), mondván a végére még talán odaérünk. Megdöbbenésre nem az volt, hanem rendes szertartás, Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepén. Ráadásul a szertartást Dr. David Ison vezette, aki a katedrális esperese, ráadásul nagyon jó prédikációi miatt már régóta figyelemmel követem. Sőt, a szertartás végén még tudtam is vele pár szót váltani, ami külön öröm volt számomra. A legjobb akkor is a beszélgetésünk legvége:
- You really follow me from Hungary?
- Yes Father, I do.
- Hm...

3. nap

Itt már kezdtük érezni, hogy noha mi fel akarjuk a fedezni a várost, a lábunk viszont már unja, ennek ellenére nekiestünk a Portobello piacnak. Nagy bevásárlás helyett csak végig mentünk rajta, majd a fél várost megkerülve mentünk: British Museum, Westminster Abbey (már megint zárva), London Eye, Waterloo. Itt már tudtuk, hogy a másnap nagyon hosszú és fájdalmas lesz, hiszen a lábunk egyre inkább pihenőért ordított. Mindeközben hosszú évek után végre sikerült találkoznom egy ismerőssel, akit egy Team Fortress szerveren ismertem meg: együtt csavarogtunk, majd kaptunk ajándékba egy nagy doboz igazi angol teát, ami szigorúan tejjel fogyasztandó.

4. nap

Vasárnap és (jó) anglikán lévén nem volt kérdés, hogy a napot a templomban kezdjük: 11 óra, Southwark Cathedral. Őszintén szólva már NAGYON hiányzott, hogy végre ismét egy igazi templomban legyek, körülöttem sok-sok emberrel, énekelve orgonakísérettel. Lelkileg teljesen felfrissültem. Ezt és egy ebédet követően körbejártuk a Towert, majd megnéztük a Leadenhall Marketet (lásd Harry Potter), valamint még a korábban a 9 3/4 vágányt, és természetesen beszereztünk pár Harry Potter cuccot is: csokibékát és minden ízű drazsét. Hát, nem tudom hogyan, de azoknak a cukorkáknak nagyon jól eltalálták az ízvilágukat, hiszen még a hányás ízű is kimondottan jóra sikerült... Délután aztán irány a Heathrow, majd pedig haza. A reptérre természetesen Piccadilly, hiszen ha már van Oyster-kártyánk, akkor használjuk ki! Útközben megálltunk párszor vörös jelzőknél, ilyenkor a vezető nem győzött elnézést kérni, és kb. percenként adott utastájékoztatást, hogy most éppen miért vörös a jelző. Arról nem is beszélve, hogy a St. Pancras környékén mókoltak valamit a vonalon, három metró(vonal) ki is esett emiatt, amit már számos állomással korábban folyamatosan mondogattak, hogy még időben tudj magadnak egérutat keresni. Na, ezt nevezem én utastájékoztatásnak!

Összességéban
Alig vagyok itthon, de máris hiányzik London. Annyira színes, főleg az emberek: mindenféle rassz, bőrszín, kultúra, nyelv. Szabályosan jól éreztem magam ebben a multikulti környezetben. Mindenki odafigyel a másikra, miközben telibe leszarják a szabályokat, legalábbis ami a közlekedést illeti. Jó volt látni, hogy az anglikán templomokban valóban nem csak prédikálják, hogy segítsünk a szegényeken.

London egy negatív dologban nem változott az elmúlt években: a szemét. Még mindig tele van szeméttel a város, ami nem is meglepő, hiszen szabályosan vadászni kell a kukákat az utcákon, tereken.

Londont lehet szeretni, lehet utálni, egy dolog azonban biztos: MIND THE GAP!