Amikor a szakadék még mélyebb...

Amikor az embert valamilyen rossz éri, bízik abban, hogy hamarosan jobbra fordulnak a dolgok. Hiszi azt, hogy nem lehet lejjebb, de az élet olykor megmutatja: igenis, van lejjebb. Ennél már csak az a rosszabb, amikor az egész világ ellene van. Na, valahogy így érzem én most magamat. Jóformán nincs olyan területe az életemnek, ahol ne lenne probléma, s mivel egyik épül a másikra, ezért egyszerre jön össze minden. Önmagukban nem lennének nagy gondok, de így összeadva már igen. Egyre inkább azt veszem észre, hogy egyről nemhogy a kettőre, de még a másfélre sem jutok. Egy lépés előre, másfél hátra - valahol itt tartok most. Egészségileg sem vagyok a topon, a lelki dolgokat már nem is említve. Egy új kapcsolat elején vagyok, ami ad némi reményt, de hát a távolság... Otthon sincs minden rendben, ráadásul a munka is kezd már fárasztó lenni. Ilyenkor gondolkodom el azon, hogy vajon milyen lenne odaát élni - s ilyenkor kapom a szokásos szövegeket, hogy milyen hülye vagyok, hogy ilyeneken gondolkodom. A legtöbben pozitív hozzáállású, mosolygós embernek ismernek, de vannak olyan pillanatok, amikor szinte semmi sem képes mosolyt csalni az arcomra. Az, hogy naponta beszélhet a nagy Ő-vel ad némi - nem is tudom minek nevezzemet, ám ez... kevés. Szeretném meglátni az alagút végén a legalább csak pislákoló fényt, hogy tudjam, merre induljak el! Szeretnék csupán egy egészen apró kis boldogságot és lazulást az életembe! Ennyit, semmi többet. Rájöttem már, hogy ezek óriási kérések az élet felé. Kétségtelen, hogy ne legyek telhetetlen, elvégre itt egy új kapcsolat az életemben, amely talán minden más pozitívummal felérhet, de ez még sajnos erősen feltételes módban van. Ilyenkor olyan szívesen megkérdezném az Istentől, hogy vajon van-e az effajta lelki gyötrődésemnek valamilyen oka?! Nem, ez így hülyén hangzik, hiszen elvégre van... Akkor inkább azt kérdezném meg, hogy mennyi ideig kell még?! Ha sokáig, akkor lehet, hogy inkább felhúzom a fehér zászlót - bárcsak lenne bátorságom megtenni...!