Szerelem?!

Létezik ugyebár az a bizonyos mézesmadzag, amit az élet mindig elhúz előttünk, majd mi naív módunk ráugrunk (még akkor is, ha tudjuk mi vár ránk), majd amikor pofára esünk, akkor nagy szemekkel pislogunk, hogy na most akkor meg mi van?! Fura dolog ez az egész. Az ember akarva-akaratlanul is hisz a csodákban, ezért esik bele a fenti csapdába, de az esetek legnagyobb részében pórul jár. Tudja ezt ő is, de mégis megteszi, mert mi van, ha a mostani lesz az, amikor minden szép és jó lesz - és nem csak egy kis időre, hanem nagyon sokáig. Ez a szerelem.

Azt szoktam mondani, hogy a szerelem olyan, mint a drog: beveszed, mert az érzés, amit ad, felülmúlhatatlan, de amikor ez elmúlik. a pokol legmélyebb bugyrában kötsz ki, így hogy ezt orvosolni tudd, megint kezdődik az egész előlről. S ez így megy folyamatosan. Nem jó ez a körforgás. Isten egy dolgot rontott el a teremtésnél - azt, hogy az embert társas lénynek teremtette. Vagy azt, hogy az emberek egy része túl hülye... ezt már soha sem tudjuk meg.

Istenítettem anno a cölebsz életmódot, avagy az örök magány világát, ám mégis, amikor olykor-olykor rám talált a szerelem, mindent képes lettem volna megadni azért, hogy az az érzés örökké tartson. Aztán persze a rózsaszín köd elmúlt, én pedig visszaestem a valóságba egy újabb "csalódással" a nyakamon. Hogy miben illetve kiben csalódtam, az már egy más kérdés: egyrészt az életben, hogy ilyen hülyén működik, másrészt pedig magamban, hogy ilyen hülye voltam, hogy belementem egy kapcsolatba. Sajnos az ember vágyik egy másik ember társaságára, és ezalól senki sem kivétel. Pedig olyan jó lenne, ha én lehetnék az egyik...!