A szív háborúja

Figyelem! Az alábbi történet valós eseményeket is feldolgoz, ennek ellenére a történetben szereplő személyek egyezése a valósággal csupán a véletlen műve! A mű elkészültét a National Geographic Channel támogatta. Szigorúan 12 éven felülieknek! LMBT tartalmú írás! A szerkesztéshez használt programok sajátosságai miatt több szóban is bennemaradt az elválasztójel, emiatt előre is elnézést kérek!

* * * * *

Kigyullad egy zöld lámpa, majd egy hang hallatszik a repülőgép elejéből: UGRÁS! – és mindenki libasorba áll, majd egyesével kiugrik. Az eget ejtőernyős szövetséges katonák borítják, akik több százan vagy akár több ezren is lehetnek. Olyan sűrűn szállnak a föld felé, mint az esőcseppek egy vihar során. Amint kezdenek közeledni a földhöz, gépfegyverek töltényei húznak el az ejtőernyő-sök mellett: német katonák gépfegyverrel lövik őket. Néhányukat halálosan megsebesítik, míg másoknak csupán az ejtőernyőjüket lyukasztják ki. A katonák ott érnek földet, ahová esnek, hiszen aznap erős széllökések is vannak. A szerencsétlenek a németek ölébe hullanak, akik kapva az alkalmon rögtön megölik őket. Az esés közben többen is összeakadnak, így együtt zuhannak a földre. Mindez Berlin határától alig 100 kilométerre történik.

Az utolsó Rajnán átívelő hidat is lebombázták a német erők, ezért a szövetségesek egy része légi úton, ejtő-ernyővel kel át a háborgó folyón. A katonák átlagélet-kora nem haladja meg a 21-24 évet. Frissen, az iskola-padból kirángatott, alapfokúnak sem nevezhető kiképzés-ben részesültek. Az ejtőernyősök között van Jason Tiger és Brad Manson is. Jason 19 éves és a Wyoming állambéli Rivertonból származik. Szőke haja és kék szeme van. Mindenki azt mondta: még az Isten is színésznek terem-tette. Viszonylag magas, 189 cm, átlagos testalkattal. Szüleinek egy hatalmas farmján lakott, távol a nagyvá-rostól. Frissen végzett a helyi középiskolában és egye-temen szeretett volna tanulni gazdálkodást, de a háború elszólította. Brad 21 éves és a Montana állambéli Essexben lakott, a Glacier Park tövében. Apja erdész volt, így ő is nagyon közel került gyermekkorában a természethez, és mindenáron állatorvos szeretne lenni. Középmagas, átlagos testalkatú, fekete hajú és zöld szemű. Ismerősei szerint kivételes jóképű, a gimnázium-ban a tinilányok kedvence volt. Mindketten egy, a fo-lyóparthoz közeli kisebb erdőségben landolnak a fenyő-fák tetején. Két, egymás melletti fán landolnak - il-letve akadnak bele a fákba. Próbálják magukat kiszaba-dítani, de csak Bradnek sikerül. Amikor kiszabadulva a földre esik, felkel, lerázza magáról a koszt, majd fel-kiált: 

• B: Segítsek?
• J: Megköszönném…

Brad elkezdett felmászni a fára, majd körülbelül fél-úton puskaropogásra lett figyelmes: németek közeledtek, akik gépfegyverrel pásztázták a fák koronáit az esetle-gesen fennmaradó szövetséges katonák miatt.

• J: Nem bánnám, ha sietnél, nem szeretném sajtként végezni!
• B: Megyek már, megyek.

Brad végül felért, majd a zsebéből előkapta bicskáját, amivel kiszabadította Jasont, aki így a földre hullott. Brad lekiabált:

• B: Minden oké odalent?
• J: Persze, de gyere le! A nácik már itt vannak a nyakunkon.

Amint Jason befejezte a mondatot, az erős faág, amin Brad állt, hirtelen eltört és leszakadt. Brad a földre esett. Jason a kezét nyújtotta, hogy segítsen felállni:

• J: Jason Tiger.
• B: Brad Manson.
• J: Nos, Brad, húzzunk innen!

És azzal a fiúk elkezdtek szaladni a folyópart felé, a szövetségesek táborának irányába. Csak futottak, és fu-tottak, de a gépfegyverek durrogása egyre közelebbről hallatszódott, míg végül elérték az alapbázist. Katonák ameddig a szem ellát. A tábor hátterében egy félig ösz-szedőlt híd állt. A Rajna sebesen zúgott, olykor a né-metek bombáitól gejzírhez hasonlóan tört fel belőle a víz. Az égen madarak helyett harci repülők köröztek. Az egyetlen dolog, ami nem a háborúra emlékeztetett, az a végtelen zöld mező volt. Miközben a tájat szemlélték, egy erős testalkatú, borostás ember lépett oda hozzájuk:

• C: Maguk most érkeztek?
• B: Igen, uram, nem rég értünk földet a fák között.
• C: Értem. Churchill ezredes vagyok, a helyi tábor vezetője. Ott, a hídlábánál van egy irodának nevezett helyiség, ott jelentkezzenek szolgálatra!
• J: Értettük, uram!

Tisztelegtek egymásnak, majd elváltak. Az úton csurig megrakott teherautók közlekedtek, az út szélét sátorok-ból tákolt falu alkotta. Mivel ez a térség a légvédelem által jól védhető volt, ezért ide a németek nem tudtak nyomulni, így ideális volt a letelepedésre. Mindenki csinált valamit: beszélgetett, főzött, mosott, krumplit pucolt, térképet nézegetett, esélyeket latolgatott, do-hányzott, kártyázott. Minden teljesen nyugodtnak tűnt, de mindenki mindenhova vitte magával a fegyverét, hátha hirtelen kell indulni. A hídnál egy téglából épült kis-ház állt, amiben anno valószínűleg német tisztek laktak. Belépve egy nagydarab szakállas embert pillantottak meg, aki az íróasztalánál körmölt.

• B: Elnézést, mi…
• X: Jöjjenek be, de csukják be az ajtót maguk után… szóval most érkeztek, ugye? Remek, ugyanis hamarosan egy felderítő osztag indul és pont szükség van két em-berre a létszámhoz. Holnap reggel indulnak a 8-as osz-taggal. A sátruk a körletben van, amit már minden bi-zonnyal láttak is. Keressék a… a 69-es sátrat, az lesz a maguké. Elmehetnek.

Azzal visszameredt az iratai fölé, és ismét nekiállt körmölni. A fiúk fogták magukat és csendben kimentek.

• J: Tyű, ez aztán nem volt semmi!
• B: Hát, tényleg nem. Még jó, hogy van egy napunk!
• J: Na, igen. De most keressük meg a sátrat, azt mondom!
• B: Oké, menjünk!

A sátrak elég jól néztek ki: vastag és erős vászonból készültek, mindegyik oldalán pirossal volt ráfestve a száma. Bent csak egy papír feküdt a földön: Vacsora nyolckor, reggeli hétkor. Hétkor indulnak, találkozó a hídfőnél. Churchill ezredes. A fiúk ledobták magukról a cuccaikat és rögtön birtokba is vették.

• B: El sem hiszem, hogy végre nyugodt és szilárd talaj van a lábam alatt!
• J: Én sem nagyon… amúgy te honnan származol?
• B: Montana, Essex. Te?
• J: Wyoming, Riverton. Van egy nagy farmunk, ott élünk a családommal.
• B: Az én apám a Glacier Nemzeti Park erdésze. Ál-landóan a parkot jártuk. Istenem, mennyire hiány-zik…
• J: Nézd a jó oldalát: azt mondják, hogy már csak 100 km Berlin határa, amit durván tíz nap alatt el is érünk.
• B: Igen, tíz nap…
• J: Ha hazamegyek, gazdálkodást fogok tanulni vala-melyik főiskolán.
• B: Én pedig állatorvos szeretnék lenni, hogy se-gíthessek apámnak.
• J: Akkor majd ha valamelyik tehenem megbetegszik, hívhatlak?
• B: Természetesen!
• J: Vigyázz, szavadon foglak!

Azzal elnevették egymást. Hirtelen belépett Churchill ezredes:

• C: Uraim, változott a terv. Most kell indulnunk, én vezetem a csapatot. Öt perc múlva legyenek a hídfőnél, ott majd kapnak fegyvert és ellátmányt!

A fiúk egymásra néztek, majd elindultak az őrbódé felé, ahol már egy kisebb csapat gyülekezett. Útközben kezük-be nyomtak egy-egy gépkarabélyt és némi lőszert, meg egy sisakot. Odaérve Churchill ezredes tartott eligazí-tást:

• C: A légvédelem jelentette, hogy tőlünk úgy két-órányi járásra találtak egy hatalmas kiterjedésű területet lakóházaknak látszó épületekkel. Ellen-séges aktivitást nem észleltek, de ki tudja, hogy miben mesterkednek már megint. Odamegyünk és meg-nézzük, mit rejtegetnek a náci férgek. Utánam, min-denki!

Azzal Churchill ezredes leszállt a pódiumról, vállára vette gépfegyverét, majd elindult a táborból kifelé; a felgyülemlett tömeg pedig elkezdte követni. Bő két óra monoton gyaloglás után az ezredes megállt. A hely egy völgyben feküdt. Távcsövet ragadott, és elkezdte pász-tázni a terepet.

• C: Kettő a kapunál, nem látok többet. Valaki men-jen előre, és szedje le őket.

Egy idősebb éveiben járó férfi megindult, majd két lö-vés hallatszott. Visszajött és közölte: tiszta a terep. A csapat ismét megindult. A völgybe beérve egy hatalmas, kiterjedt gyárszerű létesítmény látszott a szemük előtt. Fehér falú házak, kék tetővel. Óriási, szögesdrótkerí-tések és üresen álló őrposztok mindenhol. A kapuhoz ér-ve a csapat megállt és nem hallott semmit. Síri csend. Mindenki a fegyverrel a kezében nézelődött körbe, hátha meglát egy katonát, de semmi. Az ezredes parancsot adott a kapu berobbantására, aminek a tetején ez a fel-irat állt: Arbeit machts frei, azaz a munka szabaddá tesz. Belépve eligazítást tartott, hogy minél előbb felderítsék a helyet.

• C: Maguk ketten – mutatott rá a fiúkra – velem jönnek. Mi előre megyünk és megcélozzuk azt a han-gárszerű épületet!

A sereg másodpercek alatt eltűnt, ők pedig elindultak az ezredes után.

• C: Tudják egyáltalán mi az a háború?
• B: Nem uram.
• J: Én sem.
• C: Én is ilyen voltam; pont, mint maguk. Az isko-lába bejött egy katona, majd az összes fiút magá-val vitte. Így lettem részese az I. világháborúnak. Aztán valahogy ezredes lett belőlem.
• B: Tényleg olyan szörnyű a háború, mint amilyennek mondják?
• C: Nem… még annál is rosszabb.

A fiúk nyeltek egyet. Pár lépéssel később Jason jobbra pillantott, majd felkiáltott:

• J: Ezredes…!

Megálltak, majd ők is jobbra néztek. Vörös fény pislá-kolt egy nagy, sötét épületben, aminek a tetején szo-katlan módon kémények voltak, ráadásul nem is egy. Be-léptek. Az ezredes az ajtó mellett talált egy kapcsolót, amit felkapcsolt, majd hirtelen minden fényben úszott. A látvány azonban elképesztő volt: kemencék voltak vé-gig az épületben, nagy részük még meleg volt. A kemen-cék mellett pedig csontsovány, embereknek alig látszódó holttestek. Jason és Brad hirtelen hátraléptek, arcukon a totális félelem és ijedtség lett úrrá.

• C: Úgy tűnik, ez egy… krematórium. Atyaég!

Hirtelen megcsapta őket a hullák leírhatatlan szaga. Körbenéztek, majd látták, amint egy kemencében ott volt a félig elégett holttest. Jason hirtelen lehajtotta a fejét, és elkezdett hányni. Brad pár másodpercen belül követte. Eközben megérkezett két másik csapat is.

• C: Jelentést!
• X: Hullák, mindenhol! Lehetnek legalább két- vagy háromszázan is. Csontsoványak és alig látszanak embereknek.
• C: Én pedig egy krematóriumot találtam. Ne nagyon menjenek be – nézzenek csak a fiúkra, és megtudják, milyen szörnyűség van odabent.

Szépen sorjában kezdett megérkezni a többi csapat is. A fiúk időközben kikeveredtek az épületből, nadrágjuk tiszta hányás volt.

• C: Látják, erről beszéltem. Jacobson, adjon nekik valami nadrágszerűséget, amíg vissza nem érünk!

A fiúk átöltöztek, majd elindultak visszafelé. Az úton síri csend volt, mindenkit nagyon megviseltek a látot-tak. Mindenki csak üresen bámult maga elé, így tértek vissza. A táborba betérve ki-ki megcélozta a saját sát-rát.

• B: Tíz nap, mi? Ha ilyen lesz a további kilenc is, én biztosan megőrülök!

A két fiú kétségbeesetten nézett egymás szemébe. Idő-közben elkezdett besötétedni. Ruhájukból és holmijaikból megpróbáltak valami ágyfélét létrehozni a sátorban: a táskájukat befogták párnának, a kabátjukat pedig takarónak. Eközben végig beszélgettek:

• B: Emberek voltak azok egyáltalán?
• J: Nem tudom.
• B: Vajon mi lehetett a bűnük?
• J: Nem tudom.
• B: Mikre képesek ezek az emberek…
• J: Szerintem addig jó, amíg nem tudjuk.
• B: Igen, szerintem is. De már csak tíz nap van Berlinig, és akkor mindennek vége.
• J: Már ha eljutunk oda…
• B: Ezt hogy’ érted?
• J: És ha mi is úgy járunk, mint ők? Ha mi is meg-halunk, mielőtt odaérünk? Ha mi is egy nagy kemen-cében végezzük?
• B: Nem, nem szabad, hogy ez lebegjen a szemünk előtt! Odaérünk minden gond nélkül, legyőzzük a náci férgeket és irány haza.
• J: Miért vagy ilyen optimista?
• B: Mert ha az lebeg a szemem előtt, hogy biztosan meghalok, előbb őrülök meg mint, mielőtt a németek lelőnek.
• J: Igen, ebben van valami.

Időközben teljesen besötétedett. Körülbelül minden má-sodik, harmadik sátornál egy magas fáklya biztosította az éjszakai fényt. A tábor lüktetése azonban mit sem változott: ugyanúgy folyt tovább az élet, mintha mi sem történt volna. Egy kéz hirtelen benyúlt a sátor ajtaján, és egy hang megszólalt: vacsora! A kézben két tányér volt, bennük főtt krumpli és félig nyers hús. Brad el-vette őket, majd leültek a földre. Jó étvágyat kívántak egymásnak, majd elővette bicskáját. Széthajtotta, és elkezdett volna enni, de észrevette, hogy Jason kézzel eszik.

• B: Miért eszel kézzel?
• J: Nekem nincs bicskám.
• B: Tessék, itt az enyém – odaadta Jasonnek saját bicskáját -, nekem van másik.
• J: Köszönöm.
• B: Azt a kést még nagyapámtól kaptam. Az oldalába, a fa markolatba bele is van vésve a vezetéknevem. Látod?
• J: Igen, megvan.
• B: Egy katona ismerősétől kapta, aki szolgált az első világháborúban. Ő pedig a halálos agyán adta nekem, mondván: egyszer még szükségem lesz rá. Mintha előre látta volna a jövőt.
• J: Én mindig is reménykedtem, hogy a magunkfajta vidéki srácokat nem éri el a háború szele… erre tessék, itt vagyunk.
• B: Én nem ismertem a háború fogalmát. Papám mindig mesélt arról, hogy nem az első volt az utolsó vi-lágháború, és hogy még számos harc kell ahhoz, hogy eljöjjön egy boldog, gondtalan élet.
• J: Az én apám lelkész is. Ő mindig azt mondta, hogy a háború a világ legértelmetlenebb dolga. Úgy kerülnek emberek Isten ítélőszéke elé, hogy még élhetnének legalább 30-40 évet. És hogy kerülnek oda? Gyilkossággal. Biztos út a pokolba.
• B: Akkor mi is a pokolba kerülünk?
• J: Apám szerint bízni kell Isten kegyelmében.
• Időközben megették a vacsorát, az üres tányérokat ki-tették a sátor elé. Lefeküdtek.
• B: Utoljára akkor éreztem így magam, amikor az egyik nyáron a Big Hornon sátoroztunk. Tábortüzet gyújtottunk és csak néha lehetett hallani egy-egy kojot hangját. Az ég koromfekete volt, csak a te-li hold látszódott. Ha körülnéztél, csak a nagy semmi volt. Úgy éreztem magam, mintha a világ te-tején lettem volna. Istenem, de szép is volt…!

Jason eközben észrevétlenül elaludt. Brad a szuszogásá-ra lett figyelmes.

• B: Neked is jó éjszakát!

Azzal megfordult és ő is elaludt.

 

* * * * *

 

Másnap reggel Brad már korán, napnyugtakor ébredt. Gyorsan felöltözött, majd csenden kiment a sátorból. Minden teljesen olyan volt, mint előző este: az emberek hangyamódjára rohangáltak fel-alá, mindenkinek volt va-lami dolga. Ránézett az órájára: 6 múlt 15 perccel.

• C: Ne nagyon nézegesse, hisz’ egy egész nap van ön előtt.
• B: Tessék?
• C: A felderítés, amin tegnap voltunk, mára volt betervezve, így ma van egy szabadnapjuk. Egy dol-got azonban ne felejtsenek: élj a mának, mert le-het, hogy nem lesz holnap...!

Az ezredes kacsintott egyet, majd továbbment. Brad kér-dően nézett ki a fejéből, nem értette, mit is jelent ez a mondat. Visszamászott a sátorba, majd Jason is elkez-dett ébredezni:

• J: Te már fent vagy?
• B: Csak pár perce. Azért kössz, hogy meghallgattad a történetemet!
• J: Á, sajnálom. Fáradt voltam és kikészültem, kel-lett a pihenés.
• B: Igen, nekem is. Az előbb szólt Churchill ezre-des, hogy a tegnapi felderítés mára volt tervezve, így egész nap azt csinálhatunk, amit akarunk.
• J: Egy teljes nap? És mégis mit fogunk csinálni?
• B: Ötletem sincs. Várjuk meg a reggelit, majd utá-na eldöntjük!

A reggeli óramű pontosan, hétkor érkezett: zsíros ke-nyér hagymával. Egy amolyan igazi falusi, háborús kaja. A fiúk megették, majd kitápászkodtak a sátrukból.

• J: Mintha egy hangyabolyban lennék.
• B: Igen, én is így érzem magam.
• J: Na, merre?
• B: Szerintem nézzünk körül a túloldalon, az a domb szimpatikusnak tűnik. Hátha még át lehet kelni a hídon…

A hídfőhöz érkezve a nagy darab bajuszos kiszúrta őket és odaszólt:

• X: Hová lesz a séta?
• B: Csak megnézzük, mi van a túloldalon.
• X: Van engedélyetek az ezredestől?
• B: Nincs.
• X: Akkor nyomás vissza!

Hirtelen megjelent Churchill ezredes a kisházból kilép-ve.

• C: Engedje őket, hadd menjenek! Odaát már úgy sin-csen senki.
• X: Uram, de hiszen a mesterlövészek…
• C: Odáig már úgy sem találnak el!
• B: Köszönjük szépen!

Az ezredes kacsintott egyet, majd a fiúk megindultak. A híd a teljes szétesés szélén állt, úgy kellett vigyáz-niuk, nehogy a folyóba essenek. A németek bombái hatal-mas lukakat ütöttek a hídba, de az csak nem akart ösz-szedőlni. Átérve egy nagy zöld mező közepén találták magukat. Mindenhol vadvirágok voltak, és pillangók rep-kedtek. Olykor elhúzott felettük egy repülőraj – ez je-lezte csupán, hogy nem egy álomvilágban, hanem a had-színtéren járnak.

• J: Milyen érdekes: odaát valahol ezrével ölik egy-mást az emberek, itt pedig pillangók repkednek a virágok között – ez annyira…
• B: Meseszerű?
• J: Igen, de honnan tudtad?
• B: Nekem is pont ezen járt az agyam.

Időközben felértek a domboldal tetejére. Ameddig csak elláttak, mindenhol fekete füst volt a távolban: a há-ború javában dúlt.

• B: Reggel, amíg aludtál, összefutottam az ezredes-sel. Azt mondta, hogy vigyázzunk: éljünk a mának, mert lehet, hogy nem lesz holnap. Szerinted mire akart ezzel célozni?
• J: Nos, mivel a háború közepén vagyunk, ezért sze-rintem arra, hogy bármikor meghalhatunk.
• B: Igen, idáig én is eljutottam.
• J: Akkor?
• B: Mégis miért mondta ezt?
• J: Hát, ez egy jó kérdés.

Jason jóformán be sem fejezte a mondatot, amikor a föld hirtelen megindult alatta. Annyira a szélén ültek és annyira labilis volt a talaj, hogy egy pillanat alatt eltűnt. Brad hirtelen felugrott. Jason a földön feküdt, mozdulatlanul. Hirtelen megindult és lesietett. Jason mozdulatlan volt. Nem volt idő átrohanni segítségért, gyorsan kellett cselekedni. Egyszer valamikor részt vett egy elsősegély bemutatón, így kinyitotta Jason száját, befogta az orrát és gondolkodás nélkül elkezdte mesterségesen lélegeztetni. Jason azonban mindeközben magához tért, és látta, hogy Brad a feje felett van, szája pedig a száján. Jason kinyújtotta a nyelvét, mintha meg akarná csókolni Bradet. Brad hirtelen visz-szahőkölt:

• B: Te élsz?
• J: Egy kicsit fáj a karom, de élek.
• B: Mi volt az az előbb?
• J: Micsoda?
• B: Tudod nagyon jól.
• J: Én csak…

Jason lesütötte a szemét és megpróbált valamilyen ma-gyarázatot kieszelni, de hirtelen odalépett hozzá Brad és megcsókolta.

• J: Na, és ez mi volt?
• B: Ne mondj semmit! Irány vissza a bázisra, mie-lőtt valaki még meglát minket!

Szélsebesen indultak vissza, átgázolva az összedőlés határán lévő hídon. Visszatérve a szokásosnál is na-gyobb sürgés-forgás volt a táborban. Mindenki sietett, kapkodott. A nagy sietségben egy velük közel egyidős társuk megállt és megkérdezte a fiúkat:

• Y: Ti nem csomagoltok?
• B: Mégis hová?
• Y: A szovjetek már Berlin kapujában vannak. Szed-jük a sátorfánkat és megindulunk. Még ma el kell érnünk a városhatárt.
• B: Akkor mégsem lesz tíz nap?
• Y: Tíz nap? Órákon belül már Berlin külvárosában leszünk.

Azzal elsietett.

• J: Na, ennyit a szabadnapról…

Visszaértek a sátrukhoz, ahol magukra kapták a táskáju-kat és beálltak a sorba. Az emberek libasorba’ álltak, hogy felférjenek valamelyik csapatszállítóra. Elrendel-ték az egész tábor kiürítését és az utolsó csata megin-dítását. Churchill ezredes gondoskodott arról, hogy a fiúk minél előbb helyet kaphassanak. Ők voltak az utol-sók, akik felszálltak arra a kocsira. Egy teherautó lett átalakítva: ponyvát szegeztek rá és belülre padnak látszó dolgokat telepítettek. Voltak vagy harmincan, egymás hegyén-hátán. Nagy nehezen sikerült egy kis he-lyet találniuk a sarokban, így oda ültek. Az út nem egészen három óra, monoton tájon. A katonák egy része az indulást követően nem sokkal már aludt is: ők voltak azok, akik folyamatos bevetésben álltak. A többiek pe-dig a tájat és az eget kémlelték, gépfegyverrel a ke-zükben. Jason a monoton táj következtében elálmosodott, végül elaludt. Feje Brad vállán landolt, aki odanézett, majd ült tovább egymagában. Egész végig az ezredes sza-vain járt az esze, amikor is azt mondta neki, hogy él-jen a mának. Még mindig nem értette, mire is akart ez-zel utalni és egyszerűen nem tudott rájönni. Csak né-zett ki a fejéből és elmélkedett.

* * * * *

Végállomás, leszállás! – hallatszódott egy hang vala-honnan az autó elejéről. Az ajtókat kinyitották, az em-berek pedig elkezdtek leszállingózni.

• B: Héj, ébresztő! Megérkeztünk!

Keltegette Brad Jasont. Utolsóként pattantak le az au-tóról. Jóformán le sem értek a földre, kezükbe nyomtak egy gépfegyvert és egy sisakot. Mellettük ott állt egy tábla, rajta: Herzlich Wilkommen in Spandau! Tudták, hogy már csak órák kérdése az egész háború. Annyira gyorsan történtek az események, hogy az embereknek jó-formán nem volt idejük realizálni a dolgokat. Churchill ezredes eligazítást tartott:

• C: Megérkeztünk, úgyhogy figyeljenek! A szovjetek keletről haladnak befelé, mi pedig innen, nyugat-ról megyünk – bökött rá a térképre -. Az épületek tetején mesterlövészek lehetnek, és bárhol elbúj-hatnak a férgek. A civileket lehetőleg igyekezze-nek megóvni. Gyerünk, indulás!

Az ezredes beszédét követően sorban megindultak az em-berek. Legutoljára a tüzérség ment vállról indítható rakétákkal és a legmodernebb szövetséges ágyúkkal. A városba beérve heves tűzharc vette kezdetét, ennek el-lenére teljesen kihalt volt minden. Olykor lehetett látni egy-két helyi lakost, de ezt számítva csend volt. A fiúk egy kicsit lemaradtak, mert szemlélték a várost. Csodálkoztak, hogy’ lehet egy ilyen nagyváros ennyire kihalt és néptelen. Hirtelen lövedékek hangja csapta meg a fülüket; oldalra néztek, és látták, amint rájuk tüzelnek. Azonnal a földre vetődtek és menedéket keres-tek maguknak az épületek között. Kikandikálva Brad lát-ta, hogy gyerekek lövik őket szabályos gépágyúkkal. Meg is jegyezte Jasonnek:

• B: Ezek… gyerekek!
• J: Micsoda?
• B: Gyerekek gépágyúkkal!

Választüzet adtak le, hogy megóvják a saját életüket. Pár perc után az ellenséges tűz elhallgatott. Nagy kö-rültekintéssel kikászálódtak a búvóhelyükről, majd oda-lopóztak a lelőtt gyerekekhez. A látvány megdöbbentő volt: tizenegynéhány éves gyerekek voltak, karjukon Jugend Hitler felirattal. A kezükben gépágyúk, amelyek tölténytára mind üres volt. Egyiküket a fején, egy má-sikat pedig szíven talált a golyó.

• B: Hogy’ képesek ezek ilyesmire?
• J: Biztos úton haladunk a pokolba…
• B: Menjünk tovább! Én minél előbb haza akarok érni

Továbbhaladva a néptelen utcán egy harmincas éveiben járó nő rohant át előttük az úton, azt kiabálva: bitte, nicht töten! – azaz kérem, ne öljenek meg!

• J: Túl nagy a csend, nem gondolod?

S mire Brad válaszolni tudott volna, Jason hirtelen összeesett. Egy tőlük jobbra lévő toronyházba tüzérségi rakéta robbant, és az épület tetejéről szabályosan le-repült egy mesterlövész. Brad felkiáltott:

• B: Jason!

Lerogyott a földre, és látta, amint a lövedék pont Jason halántékán hatolt be. Próbálta újraéleszteni, de rövid időn belül belátta, hogy esélye sem volt. Leült mellé, és fejét ölbe vette:

• B: Miért? Istenem, miért?

Brad zokogásban tört ki, miközben ölében ott feküdt Jason holtan. A sebből szivárgó vér teljes átáztatta Brad nadrágját, de ő mit sem törődött vele.

Alig egy órával később egy alak tűnt fel, közeledett feléjük. Brad kézbe vette a puskát, majd amint az alak egyre közelebb jött, észrevette, hogy Churchill ezredes az, akinek meglőtték a bal vállát. Amikor az ezredes odaért, csak ennyit mondott:

• C: Látja, fiam, én megmondtam!

Brad szemei még mindig könnyben úsztak. Nem értette, hogy mit mondott az ezredes, annyira elvonta figyelmét a gyász. Időközben beesteledett, és egyszer csak embe-rek kiáltását hallotta: Berlin elesett. Az ablakokon lepedőkből, plédekből tákolt fehér zászlók lebegték, az emberik pedig éljeneztek: Hitler megbukott. Amint ott ült, eszébe jutottak az ezredes szavai. Rápillantott Jasonre, és villámcsapásként érte a felismerés, hogy az ezredes azokkal a szavakkal őrájuk gondolt. Mintha lát-ta volna előre, hogy ők ketten többek lesznek, mint bajtársak, mint barátok. Lehajtotta a fejét, és megcsó-kolta Jasont.