500 év a világ történetében szinte smafu: a sok milliárd évhez képest semmiség. Ezen időszak alatt megváltozhat akár a teljes világ, és benne minden ember, ám mi van akkor, ha egy változás elkezdődik, de még ezen idő alatt sem tud végbemenni? 499 éve Luther Márton megírta az azóta elhíresült pontjait, ami alapjaiban rengette meg a Katolikus Egyház addigi dominanciáját. Egyesek átkozzák ezért, mások dicsőítik - álljunk akármelyik oldalon is, el kell ismerni, hogy munkássága említésre méltó. A kérdés azonban az, hogy eme 499 év alatt miért nem tanult semmit a római egyház?
Maga a reformáció kérdése véleményem szerint sokkal korábban kezdődik. 1054-ben félig politikai, dőntően azonban vallási kérdések miatt kettészakadt az Egyház: míg a keleti oldal jobban ragaszkodik a hagyományos, imádságban teljes, a személyes megélésen alapuló vallási élethez, addig a nyugati oldal intézményesít, sokszor elhagyja saját magát és még mindig a hatalom űzi. Ez a szakadás olyan értéket képvisel, amit Róma semmibe vett. Aztán 1517-ben jött Luther a maga 95 tételét: Róma pedig ahelyett, hogy elgondolkodott volna rajta, inkább harcolt ellene. 1534-ben inkább politikai okokból ugyan, de Britannia is elszakadt Rómától. Amíg ezer éve csupán egyetlen egyetemes egyház létezett, addig mára már a lutheránus egyházak és az Anglikán Közösség tagjai összesen elérik a katolikusok számát.
Persze el lehet játszani a gondolattal, hogy mi lett volna, ha Konstantinápoly lenyeli a problémáit?! Vagy Luther nem áll ki a tételeivel és nem hozza őket nyilvánosságra? Vagy mi lett volna, ha VIII. Henrik beletörődik a pápa válaszába? Egységes lenne a kereszténység, ha a fentiek nem történnek meg? Kötve hiszem. Emberek vagyunk, tehát természetünkből adódóan tévedünk, bár ezt Róma nem hajlandó elfogadni (lásd pápai tévedhetetlenség). A Bibliát isteni sugallatra írták ugyan, de emberek. Ezekből tehát következik, hogy időről-időre felül kellene vizsgálni az ismereteinket, tudásunkat, hitünket, amikor valami új tézis nyer tanúbizonyságot!
Ezután így folytatta: „Vajon azért gyújtanak lámpát, hogy a véka vagy az ágy alá rejtsék? Nem azért, hogy a lámpatartóra tegyék? Mert nincs elrejtve semmi, amire fény ne derülne, és nincs titok, amely nyilvánosságra ne jutna. Akinek van füle a hallásra, hallja meg!”
/Mk 4:21-23/
Konstantinápoly, Wittenberg, London - három olyan város, három olyan név, három olyan történés, ami intésként szolgált a keresztények számára, nagyrészük azonban ahelyett, hogy elgondolkodna rajtuk, azon nyomban elítélik. Holott ha csak egy kicsit is használnánk az elménket, és nem játszanánk bólogató kutyát a vasárnapi miséken/istentiszteleteken, nagyon könnyen rájöhetünk, hogy bizony az isteni megtapasztalás, a Jézushoz való ragaszkodás sokkal több, mint egy intézményes hitrendszer.
Ex-katolikusként nagyon szomorú vagyok, hogy az Egyház sem az idők folyamán, sem pedig manapság nem tanul a mondhatni isteni jelekből. Még mindig ugyanazokat a dolgokat súlykolják, amiket több száz vagy akár ezer évvel ezelőtt; aztán meg csodálkoznak, hogy nincs se hívő, se pap, a magukat kereszténynek nevező gyülekezetek pedig gombamód szaporodnak. Tény, hogy az ember alapjában véve nagyon nehezen fogadja el a saját hibáit, mégkevésbé nyit a változásra, de amikor már lassan létkérdéssé válik (mert pár évtizeden belül azzá fog), akkor talán el kellene dobni a bekövült dogmákat, és el kellene kezdeni imádkozni azzal, hogy Istenem, valóban ez a Te tanításod? Ha Isten válaszolna, már pedig válaszolni fog, akkor a nyitott füllel rendelkezők nagyon erősen meg fognak rendülni a szó minden értelmében.
Természetesen senkinek sincs joga megkérdőjelezni a másik ember hitét, hitvilágát, és jómagam sem teszem azt, csupán szeretném elérni azt, hogy az emberek megnyissák a lelki füleiket! Isten szól minden emberhez, hogy személyesen is megtapasztalhassa Őt és a szeretetét, nem pedig csak vasárnap a templomokban. Nyissuk ki a fülünket! Engedjük, hadd járja be lelkünket Isten szava! Tapasztaljuk személyesen az Ő szeretetét és szavát! Ámen
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése