Kyrie eleison!

Kedves Blogom!

A ma este folyamán elérkezett egy régóta várt, ám mindeddig fájó pont: egy korszak lezárása. Korábbi élettársam jelezte, hogy cuccainak egy része még korábbról nálam maradt és szeretné őket visszakérni. Én ettől a bizonyos újbóli személyes találkozótól nagyon féltem... de kezdjük az elején!

Augusztus elején egy félre sikerült SMS indította el a lavinát. Ebben poénból azt írtam, hogy "tudom, hogy nem hiányzom", majd a végére odanyomtam egy smilet. Azóta kommunikációs pszichológiából megtanultam: nem az a lényeg, hogy én mit kommunikálok, hanem az, amit a másik (ki)ért belőle. Ebből később elszigetelődés lett, majd elkezdtem magamnak mindenféléket bemesélni és nagyon csúnyán elszaladt velem a ló, aminek a vége egyoldalú szakítás lett. Ezt többek között a Facebook akkor még a "hol működik, hol nem, hol pedig így működik" állapotának tudhatom be. Lényeg a lényeg, hogy megtörtént az, amit a mai napig sem tudok feldolgozni: vége. Ezt ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor két pontot lánccal akarunk összekötni: neki sikerült, nekem azonban az utolsó szem lemaradt. Ez nála van; s noha elkérhetném, de iszonyatos lelki állapotot eredményezne. A fenti eset óta a kommunikáció megszakadt, FB üzenőfalról letiltottam, ám az új chatnek hála a felejtés még nehezebbé vált. Időközben aztán kezdtek elhaladni a felhők és újból felvettük egymással a kapcsolatot, ám nagyon óvatosan. Ma este kilátogatott hozzám, hogy a cuccait elvigye. Az átadás meg is volt, ám történtek érdekes dolgok. Haza fele gyalog jöttem s félúton elkezdett merülni a mobilom, így onnantól már nem tudtam zenét hallgatni. Megpróbáltam felhívni egyik ismerőst, hogy találkozzunk, de ki volt kapcsolva. Egész úton azért imádkoztam, hogy a találkozó "sikeres" legyen; s Isten megsegített most is. A kapuhoz érve ő már ott várt, s ezzel fogadott: már meg sem ismerlek. Ez egy amolyan lelki támadás volt számomra, ami nagyon megérintett (okát lásd később). Kihoztam a cuccait, majd mondta, hogy majd megihatunk valamikor egy kávét; amire (persze) (egy hamar) nem fog sor kerülni. S itt jön a lelkizős rész!



A Jóistenen és kettőnkön kívül senki más nem tudta, hogy az eljegyzésünket követően a gyűrűt szenteltvízbe mártottam és amolyan hitesküt fogadtam; ez megfelel a történelem korábbi részeiben lévő vérszerződéssel. Ebből következően: ha ő túl is lépett rajta(m), engem az Istennel kötött fogadalom köt. Ebben pedig "segít" egy tulajdonságom: képtelen vagyok elszakadni a múlttól. Jómagam a mát a tegnapra építem, s ha kitörlöm, lezárom a tegnapot, nem tudom a mát építeni. Felmerülhet a kérdés: csak emiatt? Igen. Én anno örök hűséget fogadtam neki s az Istennek is, amiből egyenesen következik, hogy ha később lesz is valakim, azzal az eljegyzésig nem fogok eljutni. (...) A középkor elején az egyik római császár csapást akart mérni a Szentföldre és ezzel megbízta az egyik parancsnokát, Ágostont. Anyja, Mónika hívő keresztény volt. Fia születése óta imádkozott a megtéréséért, és 33 év folyamatos imádság után Ágoston megkeresztelkedett; sőt, szent lett. Mire tanít ez a rövid kis történet? Kitartásra és reményre. Ez a két dolog (de inkább az utóbbi) az, ami a mai napig él bennem. Remény, hogy majd egyszer eljön a nap, amikor újra együttlehetünk. Amióta a fenti lavina elindult, minden szentmisémet és szentáldozásomat érte ajánlom/ajánlottam fel. Kezdetben kértem az Istent, hogy javítson kettőnk viszonyán; s ez most meg is történt. Aztán időközben megtudtam egy s mást, s azóta azért imádkozom naphosszakat, hogy boldog élete legyen, gyógyítsa ki az agydaganatból és inkább nekem legyen. Naívnak tűnik? Meglehet. Az életben azonban többször megtanultam már (és a mai áldozási ének is ezt bizonyítja), hogy Isten segít; előbb vagy utóbb. Ezért is kérem azt tőle, hogy ha vissza nem is kaphatom, adjon neki boldog, hosszú életet. Azonban a reményt a síron túl is meg fogom tartani és az idők végezetéig fogok rá várni.