Város németül

Németország sokak számára jelenti a kiutat Magyarországról. Sokáig nem értettem, mit is esznek az emberek rajta, de aztán elkezdtem kutatni és hamar megértettem. Egy merőben más világról van szó, pedig a két ország határa között alig van 300 km, ami durván megegyezik a Budapest - Bécs távval. Rájöttem, mennyire igaz az a mondás, a Lajtát átlépve egy mágikus kapun halad át az ember, ahonnan kezdve a világ olyan, amilyennek valójában lennie kell(ene nálunk is). Az emberek odafigyelnek egymásra, betartják a szabályokat, minden modern és stílusos - ezek együttesen egy olyan végtelenül barátságos légkört teremtenek, amiben az egyszerű keleti ember mintegy szó szerint boldognak érzi magát. El sem tudom képzelni, egy ilyen világ hogyan lehet valaki számára természetes...!

Müncheni túrámat hajnalban, nem sokkal negyed hét után kezdtem - ekkor érkezett meg ugyanis az EuroNight. Eléggé hideg volt, mindösszesen csak pár fok. Első utam rögtön hat vágánnyal arrébb vezetett, ahonnan éppen akkor indult a Párizsig közlekedő TGV. Élőben valahogy kicsit máshogy néz ki, mint a képeken: a valóságban amolyan túl egyszerű. Jó néhány ember állt neki fotózni, elvégre nem mindennapi látvány.

Minek után az ember ilyenkor még nem tud magával mit kezdeni, ezért célba vettem a repteret. A müncheni repülőtér Európa egyik legfontosabb átszálló, Németország pedig második legforgalmasabb reptere. Az odaút nem volt nehéz: közvetlen S-Bahn. Ami nagyon tetszett az út során, hogy az S-Bahn-Stammstrecke úgy van kialakítva, hogy a vágány mindkét oldalán van peron: amíg az emberek a vonat egyik oldalán felszállnak, addig a másikon leszállnak: így szinte nullára csökken az utascsere ideje. Szóval, reptér. Csak két terminálból áll, de területileg hatalmas. A két terminál közötti hatalmas terület a legjobb az egészben: ott az embernek fel sem tűnik, hogy egy repülőtéren van - csak a fel- illetve leszálló gépek zaja töri meg ezt az idillt. Innen szó szerint a világ minden pontjára indulnak járatok.

Mondhatni az első tényleges desztinációm az Olimpia-park volt. Itt rendezték a '72-es nyári Olimpiát, a park pedig mára teljesen nyitott és átjárható. Ahogyan ez ember sétál benne, nehéz elhinni, hogy München központjában van: egy abszolút csendes és csupa zöld terület. Középen egy pár száz méter magas TV-torony, mellette egy nagy domb, amelyet haditörmelékekből (!) építettek, a szomszédban pedig a BMW-torony. A park akkora, hogy a legrövidebb bejárós séta is 4 km. A kilátás gyönyörű, a park még szebb. Tele van vadkacsákkal, és az autósok egy szó nélkül tűrik, amikor az úton csapatostul vonulnak át a tó felé. Amúgy pont akkor tartott itt egy edzést az FC Bayern München egyik utánpótlás csapata, amikor sétálgattam.

Berlin egyik jelképe kétségtelenül a Brandenburgi-kapu, amely valójában nem más, mint egy diadalív. Nehéz elhinni, hogy Münchenben is van egy, ám az kisebb, mint berlini társa. Onnan egy ugrásra található az angolkert, amely a város legnagyobb parkja: területileg akkora, mint a Margitsziget. Bejárása legalább egy nap. Sok kis oázis van benne, ahol az ember ebédelhet vagy csak megpihenhet egy kicsit a séta közben. A park déli részén található a városik egyik fő nevezetessége, a kínai torony. Egy egyszerű pagodát mintázó, fából készül torony, amely tele van harangokkal. Egyszerű, de szép.

Követező állomásomat egész egyszerűen a világ legszebb tavának lehetne nevezni. Bő 40 perces vonatútra délre található Starnberg városa, amely mellett terül el az ország ötödik legnagyobb tava. A tó kialakulása a földtörténeti ősidőben történt. Amikor az ember leszáll a S-Bahnról, már akkor elkezdődik a varázslat. Aztán kiérve a partra: még a lélegzet is eláll, annyira gyönyörű. Víz és hegyek, ameddig csak a szem ellát. Napsütéses napon szó szerint leírhatatlan. A parton sirályok, galambok és hattyúk tanyáznak, közvetlenül a parton üldögélő emberek mellett. A kilátás gyönyörű. Az egésznek van egy sajátos hangulata, és az ember egész egyszerűen nem akar onnan elmenni. Nekem is csak nagy nehézségek árán sikerült otthagynom. Megfogadtam, hogy akármikor fogok is újra Münchenben járni, a tavat látnom KELL. Egyébként olyan tiszta a vize, hogy lehet látni a tó fenekét, és a helyeik szerint még inni is lehetne belőle.

A Nymphenburg kastélyhoz vezető út az immáron megszokott vadkacsákkal és hattyúkkal van szegélyezve. Nem is értem, miért egy szerzetes, és miért nem egy ilyen madár van a város címerében... A kastélyban első ránézésre semmilyen extra sincs. Már maga a bejutás is €10, de mivel ennyit nem akartam fizetni, ezért inkább a kastélyparkba mentem, az legalább ingyenes. Belépve egy ismerős illatot éreztem: az elülső területek füves részei büdöskékkel vannak szegélyezve. A park egyébként akkora, hogy legalább fél napot igénybe venne a bejárása. Egyébként itt már az ember tényleg úgy érzi magát, mint ha egy kastélyban sétálna.

A müncheni városháza előtti téren naponta három alkalommal (11, 12 és 17 óra) turisták ezrei gyűlnek össze, hogy megfigyeljék a városháza tornyában zajló harangjátékot és a bábuk táncát (lásd a videót). Ilyenkor egy gombostűt sem lehet leejteni, minden keresi a megfelelő helyet, hogy a legjobban lássa. Miután vége, kb fél perc alatt teljesen kiürül a tér, mindenki elözönli a szomszédos bevásárló-utcákat. Én a 17 órásira értem ki: pont akkor ment le a nap, így ez is dobott a hangulaton. A bábuk tánca egyébként rendkívül élvezetes, amelyet a harangjáték csak még színesebbé tesz.

A városházától alig öt perc sétára található München következő jelképe, a Miasszonyunk templom. Erre is jellemző a németeknél szokásos egyszerűség. Két tornyáról az ember aligha jönne rá, hogy egy katolikus templomról van szó, hiszen a tornyok teteje inkább hasonlít valamiféle muszlim fejfedőre. Belépve elénk tárul a hatalmasság. Minden nagy, és első ránézésre túlméretezett. Az oltár inkább tűnik görögkatolikusnak, jól kivehető a korábbi ikonosztáz. A főhajó közepén egy hatalmas, fából faragott Krisztus látható a kereszten. Szerencsém volt, mert éppen akkor kezdődött egy szentmise. Noha nem sokat értettem az egészből, de igyekeztem követni, és magyarul imádkozni. A német liturgia egy kicsit eltér a nálunk megszokottól; sőt, az ostya ott szerintem inkább készül fából mintsem vízből és lisztből: nagy, kemény és barna színű. De ez a lényegen nem változtat. A szentmise idejére a turistákat kiterelik a templomból, így tényleg csak a liturgián résztvevők maradhatnak csak bent. A templom akkora, hogy 2.000 ember simán elfér benne. Hatalmas, gyönyörűen díszített rózsaablakok is vannak. Ebben a templomban mutatkozik meg igazán az, hogy az egyszerű is lehet szép.

Túrám utolsó állomását szándékosan hagytam éjszakára, hiszen az akkor szép. Az FC Bayern München stadionját, az Allianz Arénát csak és kizárólag éjszaka szabad megnézni: fényei lélegzetelállítóak. A metróállomástól alig öt perc séta, sötétedés után egyetlen ember sincs a környéken. Az aréna hol holdfehér, hol vérvörös, hol pedig királykék színben pompázik. Egészen a bejáratig meg lehet közelíteni. Néha az ember amolyan sci-fi filmben érzi magát, hogy ott van előtte ez a csoda, és sehol sincs egy lélek se.

Összességében elmondhatom, hogy a város bátran nevezhetne a világ legjobbja címért. Megvan benne minden, amire az embernek szüksége van, és mindez a német egyszerűség jegyében: semmi csicsa, semmi plusz. Ebben a városban éreztem először (!) magam úgy, hogy nem mint turista vagyok jelen, hanem mint egy lakos. Ezt sokszor még itthon sem érzem, de itt éreztem. Az emberek barátságosak, segítőkészek. Negatívumként csak annyit tudok felhozni, hogy a tömegközlekedési vonalak egymásra épülnek, így jónéhányszor át kell szállni, de tényleg csak ennyi.