Valami bűzlik Rómában

2013. 1. 9., 23:07

Katolikus dogmatikai alaptétel, hogy a keresztény vallás a szeretet vallása, és ezenbelül a katolikus egyház az egyetlen, amelyen belül a hívő üdvözülhet (nem tudom pontosan a szövegét, de a lényeg ugyanaz). Hitem szerint ezen két dolog összetartozik - helyesebben mondva összetartozott, vagy legalábbis valamikor biztosan. A napokban egy internetes hírportálon böngészve ráakadtam arra, a Magyar Kurír által is lehozott cikre, miszerint a pápa felszólítja a világvallásokat: fogjanak össze a melegházasság ellen! Most akkor miről is beszélünk? Röviden szólva igaz a mondás: fejétől bűzlik a hal.

Valamennyi keresztény tanítás alapja a Biblia, azaz Isten kinyilatkoztatása. Ez számos módon ment végbe, ám közülük is a legkiemelkedőbb Jézus, az Isten Fia. Ő a korábbiaktól egy merőben új szemléletmódot állított fel: az utálat és a megvetés helyett imádság és szeretet - ezeket kell táplálnunk az ellenségeink iránt. Felmerül tehát a kérdés, hogy ha az egyház a melegeket ellenségnek tekinti, akkor miért utálja őket? Sőt, ezt megelőzendő: ha a kereszténység a szeretet vallása, akkor miért utálja a melegeket? Legjobb nyelvtani ismereteim szerint az utálat és a szeretet egymással szöges ellentétben állnak... Aztán, amikor elkezdtem összerakni a részleteket, rájöttem. A másik ilyen részlet egyébként az egyház belső köreiben található hihetetlen mértékű széthúzás, kapzsiság és talpnyalás. Amikor a templomban ülve a papok, püspökök a békéről és a szeretetről prédikálnak, a hívőben fel sem merül, hogy pont ők azok, akiknek példát kellene mutatniuk, mégsem teszik. Mindannyiszor, amikor nekipróbálkoztam a papságnak, mindannyiszor szembesültem ezekkel, és egész egyszerűen visszalökött. Nem azért szerettem volna pap lenni, hogy utána segget nyaljak, lessem a feljebbvalóm kívánságait és a többi. A szeretet, az imádság, Isten és az emberek miatt szerettem volna pap lenni - hangsúly a múlt időn, mert már végérvényesen és örökre lemondtam ezen álmomról. Minden tiszteletem azoké a papoké, akik ellent tudnak állni ezeknek és képesek végezni a munkájukat. Visszatérve: ezen két dolgot (szeretet vs. melegek; egyházon belüli széthúzás) összetéve egyértelműen kijelenthető: a katolius egyháznak (kivétel pár papnak, püspöknek) az égvilágon semmi köze sincs a szeretethez.

A begyepesedett katolicizmusnak persze számos hátolütője is van ezen kívül: többek között az, hogy a tagjait erősen konzervatívvá teszi, akik egész egyszerűen nem tudnak nyitni az újra, a másra. Az egyház által táplált hitelvek szerint képtelenek elfogadni olyan dolgokat, amik szembemennek a hitéleti alapokkal, mint például azt, hogy két férfi vagy két nő együtt él. Másik érdekesség: nézzük meg a világ erősen katolikus országait! Pontosan eme konzervatívizmusnak köszönhetően ama országok kevésbé fejlettek, az emberek életkilátásai (átlagosan, a gazdaságot nem nézve) pedig lényegesen rosszabbak, mint bárhol máshol a világon.

Felmerül tehát a kérdés: megtagadom a hitemet? Csak félig. Megtagadom a katolikus egyházba vetett hitemet, ám az Istenbe vetett hitet soha. Elkezdek keresni egy olyan gyülekezetet, amely a szeretetrő szól - ha pedig nem találok, akkor létrehozok egyet a Szent Szív barátai néven. Csak és kizárólag a szeretetről, az egyenlőségről és az Istenről fog szólni, amolyan félkatolikus (nincs pápa, hierarchia, pénz) szervezetként. Jelen írásommal senkit sem szeretnék eltántorítani a hitétől, csupán jó lenne, ha az emberek tisztán látnák a dolgokat, és megértenék: nem minden arany, ami fénylik...